2017. szeptember 17., vasárnap

12. fejezet

Hejhó, édeseim!
Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy elkészültem életem első és utolsó novellájával, ami egy Santa Cruz fanfiction (most aztán biztos sokat segítettem mindenkinek... a Santa Cruz egy finn rockbanda), és itt elérhető, ha bárkit is érdekel.
Nem nagyon mondanék semmit a most következő fejezetről, csak úgy itt hagyom.
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

Míg Dougot műtik, idegesen járkálok a műtők előtti folyosón. Többen is vannak ott, mind valamelyik szerettüket várják, de senki nem olyan ideges, mint én. Van egy nő, aki csak ül és tekintget jobbra-balra, egy férfi meg a feleségét öleli. Semmi extra. Én vagyok az egyetlen, aki nem bír megülni a valagán.
- Hölgyem! - lép oda hozzám végül a férfi, aki addig a feleségét ölelte.
Rá emelem a tekintetem, de továbbra is idegesen rángatóznak a karjaim.
- Üljön le! Hiába járkál itt, nem lesz jobb. Nem önön múlik.
Alig észrevehetően bólintok, de nem ülök le. Semmit nem csinálok.
- Hölgyem, tényleg jobb lenne, ha leülne - próbálkozik a férfi. - Nyugodjon meg és üljön le!
Nem felelek.
- Esetleg segíthetünk valamiben? - próbálkozik a neje is.
Megrázom a fejem.
- Kije van bent? - kérdezi.
- A legjobb barátom - motyogom.
- Mi történt vele?
- Artériás vérzés. Ha nem lehet összekötni másik érrel, elkötik. Lehet, hogy lebénul a karja - motyogom úgy, hogy oda sem figyelek arra, amit mondok.
- A mi fiunk birkózó volt, de túl sokszor ment ki a térde, most csavart helyeznek bele. Ne aggódjon, az itteni sebészek profik, gond nélkül helyrehozzák a barátját!
Ahogy ezt kimondja, Dougot kitolják a műtőből. Jesszus, már ennyi idő eltelt? Órák óta járkálok itt?
Ahogy Dougot tolják a szobába, megyek velük, de a beteghordó nem tud információval szolgálni. Mielőtt azonban bemehetnék az osztályra, a sebész megállít.
- Kimberly Palmer? - szól utánam.
- Igen - torpanok meg.
- Maga Mr. Johnson legközelebbi hozzátartozója? - kérdezi.
- A legjobb barátja vagyok.
- Értem. Egy hozzátartozóval esetleg tudnék beszélni?
- Intézetis volt - mondom. - Jelenleg nálunk él.
- És az ön szüleivel beszélhetnék?
- A szüleim nem a gyámjai, senkije nincs és hiába keresgél, nem találhat mást, aki olyan közel áll hozzá, mint én! - morgom.
- Rendben - sóhajt fel. - A műtét sikeres volt.
- Nem... nem fog lebénulni a karja? - kérdezem.
- Nem - mosolyodik el az orvos.
Legszívesebben kiugranék a bőrömből. Aztán jön a hideg zuhany.
- De pszichiátriai kezelésre szorul. Azt mondják, bipoláris, igaz?
- Igen. De elutasította a gyógyszeres kezelést. Megteheti.
- Meg, amíg beszámítható állapotban van. Most nincs abban.
- És mit akarnak tenni? - csattanok fel. - Erővel kényszerítik arra, hogy vegye be a gyógyszereket? Lenyomják a torkán?!
- Miss Palmer, kérem, halkabban! Én csak azt mondom, hogy Mr. Johnson érdekeit az szolgálná, ha ráállna a gyógyszerekre, amik helyre tudnák billenteni az egyensúlyát és...
- Nézze - vágok közbe -, maga egy sebész. Örök hálám azért, amit tett, de a pszichés gondjaiért nem ön felel.
- Igaza van, Doktor Lloyd az osztályvezető főorvos, ő felel a betegei fizikális és mentális egészségéért, utóbbiból adódóan pedig értesítette kórházunk egyik nagyszerű pszichiáterét.
Felvonom a szemöldököm és épp készülök arra, hogy megkeressem Doktor Lloydot, és melegebb éghajlatra küldjem, de a sebész megszólal:
- Menjen be Mr. Johnsonhoz, legyen ott, mikor felébred! És ha az altató hatása elmúlik, készítse fel a pszichiáterre!
Bemegyek Doug szobájába, de ő még alszik. Előveszem a telefonját a zsebemből - még a mentőben adta oda, hogy legyen nálam - és kikeresem Leslie számát.
- Doug - veszi fel azonnal. - Szia.
- Kim vagyok - mondom. - Figyelj, baj van.
Eldarálom Leslie-nek a gondot, elmondom, pontosan hol is vagyunk, majd lerakom. Öt percbe sem telik, Leslie befut a kórterembe.
- Jó közel lakhatsz - morgom.
- Igen - nyögi kifulladva. - Magához tért már?
- Még nem.
- Mi történt pontosan? - ül le Leslie az ágy másik oldalán lévő székre és ő is megfogja Doug kezét.
- Felmentem hozzá, mert hallottam, hogy sír. Az az este járt a fejében, mikor az intézetis szobatársa molesztálni kezdte, de összekeverte a valósággal. Azt hitte, megint tizenkét éves és ott van. Az öklébe harapott, hogy ne lehessen hallani a sírását, mert attól félt, Alex megveri.
- Alex?
- A srác - mondom, majd folytatom. - Úgyhogy odafeküdtem mellé, simogattam a hátát, ő pedig elaludt. Azt hittem, sokáig alszik majd, ahogy mindig ilyenkor, úgyhogy nem próbáltam ébren maradni, én is elaludtam - motyogom, miközben elönt a bűntudat. - Mikor felébredtem, Doug nem volt ott, szóval azonnal lementem. A konyhában ült a pulton és épp megvágta magát. Odarohantam és kikaptam a kést a kezéből, de elkéstem, egy kis vágást sikerült megejtenie. Raktam rá nyomókötést, kihívtam a mentőket és... most itt vagyunk.
- Nem a te hibád - mondja Leslie.
- Vigyáznom kellett volna rá.
- Vigyáztál is.
- Kórházban van, mert megvágta magát - mondom. - Pszichiátert akarnak uszítani rá. Nem vigyáztam rá eléggé.
- Most milyen állapotban van lelkileg? Még mindig lent van? - kérdezi Leslie, miután nem tud mit reagálni arra, amit mondtam.
- Nem, már nincs. A vágás után jobban lett. Ami elég rossz így kimondva, de tényleg így volt. Mire bekötöttem a kezét, már normálisan beszélt.
Pár perccel később Doug felébred, de nem igazán van tudatánál. Az altatás mindenkire másképp hat, van, aki agresszív, amikor felkel, de Doug csak fáradt. Érzékeli a jelenlétünket, alig érezhetően megszorítja a kezem - gyanítom, Leslie-ét is -, elmosolyodik, majd ismét öntudatlan álomba süllyed.

Doug

Felébredek. Kim az ágy egyik oldalán fogja a kezem, Leslie a másikon. Az, hogy mindkettőjük kezét érzem, elég biztató, ugye? Nem bénultam le.
- Hé - nyögöm ki.
Mindketten felkapják a fejüket és mosoly terül szét az arcukon.
- Abból ítélve, hogy érzem a karom, gyanítom, minden oké - motyogom.
- Igen - bólint Kim.
- Mikor hoztak ki a műtőből?
- Nagyjából három órája - nézi meg Leslie az időt.
- Azóta itt vagytok?
- El sem mozdultunk - veszi vissza a szót Kim. - Anyuék is voltak bent egy órája, de nem tudták megvárni, míg felébredsz, dolguk van. Azt üzenik, hogy majd benéznek és, hogy gyógyulgass.
Bólintok, aztán sóhajtok, majd Leslie-re pillantok.
- Szóval mennyit tudsz? - kérdezem.
- Tessék?
- Kim mennyit árult el abból, hogy mi a baj velem? Csak, hogy tudjam, kell-e még mondanom valamit.
- Hát... Én izé, szóval azt hiszem, mindent tudok.
- Oké. És simán elfogadtad a tényt, hogy a pasid bipoláris?
- Mire gondolsz? - kérdez vissza.
- Nem akarsz lelépni? Mert tudod, most még megteheted. Később, ha majd számítani fogok a jelenlétedre, mikor lent vagyok, akkor nem fogsz tudni kiszállni. Most kell elmenned, amíg még tudsz.
- Nem - rázza meg a fejét. - Nem megyek el.
Sötéten elmosolyodom. Már nem tud elmenni. Itt ragadt. Benne az őrületemben.
- Figyelj, Doug - szólal meg Kim -, Dr. Lloyd ennek az osztálynak a főorvosa, ergo ő felel a...
- A páciensei fizikális és mentális épségéért - darálom. - Gondolom, már értesítette a lélekdokit.
- Igen.
- Remek.
- Szerintem komolyan el kéne gondolkoznod a gyógyszerek szedésén, Doug.
- Kim, figyelj...
- Nem, Doug, te figyelj! - vág közbe. - Kockáztatod az életedet azzal, hogy hagyod a betegségednek, hogy irányítson. Abba kell hagynod a tiltakozást és szedned kell a gyógyszereket!
- Szedem - mondom halkan.

2 megjegyzés:

  1. Oké, az utolsó mondat összezavart. Ez azt jelenti hogy Doug eddig is szedte a gyógyszereket de az sem használt??? Nyugtass meg hogy én értettem félre, please! Amúgy ne tudd meg, elkezdtem olvasni azt motyorászva, hogy "ha lebénítod nem állok jót magamért, ha lebénítod nem állok jót magamért", de imáim meghallgatásra találtak (gwenblackista vagyok, na), és jesszusom, amikor Leslie közölte, hogy nem fogja a bipolaritása miatt magára hagyni Dougot, és a kézfogós jelenet Doug ébredésekor ahwwww... Komolyan, szerintem neked az a célod hogy ultimate fangörcsöt kapjak és a kövi vasárnapig kiüssem magam, és jesszusom, közel jársz a célhoz, még pár lépés és volt Alice nincs Alice. Itt az Alice, hol az Alice? 😂😍 Szóval csak így imádlak, egy örökkévalóságnak tűnt ez a hét, olyan mintha egy éve raktad volna ki az első fejezetet, komolyan. És látod, megmondtam: nálam ha Leslie (illetve Douslie) van = boldogság van 😏😏😏 Alig várom, hogy Doug "fent" legyen, mert ha ettől fangörcsölök, akkor a boldog fejezetekkel egyenesen a síromat ásod, i just luv u
    Alice lelép













    (Folyamatosan frissíteni az oldalt a válaszodra várva)
    I will be right here waiting for you *énekelget*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem leplezek le semmit, majd megérted jövő vasárnap, mi ez az utolsó mondat.:) Megnyugtatlak, nem minden fekete és fehér, vannak köztes árnyalatok is, Dougnál is valami ilyesmi van a gyógyszerrel kapcsolatban.
      Gonosz dolog lett volna lebénítani, fel sem merült bennem, hogy ne sikerüljön a műtét.:D
      gwenblackista, ez tetszik.xd
      Ha a következő vasárnapig kiütöd magad, akkor a fangörcsöd jobb, mint egy pálinka, basszus (mondja a csaj, aki amúgy nem iszik alkoholt).
      Gwen lelép.

      Törlés