2017. szeptember 10., vasárnap

11. fejezet

Hejhó, édeseim!
Tudom, tudom, arról volt szó, hogy kéthetente hozom a fejezeteket, hogy még véletlenül se fogyjanak el, de meglett az órarendem és mivel a METU-n az első félévben az egyetem állítja össze, nagyon nem volt beleszólásom a dologba és olyan hézagos órarendet sikerült kapnom, hogy bőven lesz időm írni - amikor épp nem tanulok vagy melózok. Mindenesetre megpróbálom, aztán, ha időközben elfogynak a fejezetek, lesz egy kis pangás, de annyi baj legyen. Kell a szünet mindenkinek.:D
A mostani fejezet még mindig nem "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú, nem túl vidám, de ne aggódjatok, nemsokára minden jóra fordul. Vagy nem. Majd kiderül. Nem is szaporítanám tovább a szót, tűzök Shadowhunters-t nézni, nektek pedig itt a tizenegyedik fejezet.
Jó olvasást!
GwenBlack

Doug

Az a fránya borotva! Tizenkét évesen baromi nehéz ám rájönni, hogyan lehet kipiszkálni belőle a pengét. Mire kiszedtem, össze-vissza voltak vagdosva az ujjaim, de nem sírtam, nem nyafogtam. Tudtam, hogy ez a fájdalom még semmi ahhoz képest, amit rövid időn belül érezni fogok. Mert lesz ez még rosszabb is, bizony. De még mennyire! Igaz, hogy nem tudtam, hol futnak az ütőerek, de láttam azt a sok kékes vonalat az alkaromon, a kézfejemen, amik tökéletes célpontot nyújtottak az éles pengének. És különben is, a combom húsa olyan puha volt. Azt hallottam, ha a combartéria megsérül, rekordidő alatt elvérezhetsz. Ki is próbáltam.
A combomon kezdtem, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem akartam én fájdalmat érezni, meghalni sem akartam. Csak kétségbeesett voltam. Az intézetisek azt mondták, a vágások felhívják a figyelmet. Jók. Nem tudtam, mire, de kétségbe voltam esve, tenni akartam valamit, érezni akartam, hogy ez az egész szar, a nyamvadt életem valóságos, hogy tényleg elhagytak a szüleim, hogy mindenki csak bánt, senki nem szeret és még a szobatársam is megfenyegetett. Érezni akartam, hogy tudok ártani valakinek, ahogy ők ártottak nekem. De nem tudok másoknak ártani. Gyenge vagyok. Legalábbis ezt motyogta tizenkét éves énem, mikor megejtette magán az első vágást.
Az valami iszonyú volt.
- Bassza meg! - hagyta el számat a káromkodás.
Persze nem igen zavartattam magam, folytattam tovább. Két perc elteltével mindkét combom olyan volt, mint Eddie Van Halen ikonikus gitárja. Keresztben, hosszában, átlósan, mindenhol vonalak - vágások - borították, melyek véreztek ugyan, de a vér nem spriccelt, ahogy kellett volna. Tudtam, mit jelent ez: nem értem artériát. Mélyebbre kellett volna vágnom, de nem ment. A már meglévő vágások olyan iszonyúan fájtak, hogy nem voltam képes még egyszer beléjük vágni a pengével, inkább új, még ép bőrfelületeket vettem célba... A kezemen. Mivel bal kezes vagyok, a jobb kezemen kezdtem. Széltében vágtam, néztem, ahogy szétnyílik a bőr, igyekeztem nem törődni a fájdalommal, a lábamon és a kezemen lassan végigcsorgó forró vérrel, a lassacskán elhagyó erőmmel... Csak vágtam és vágtam. Egyet a csuklómhoz, egyet a kézfejemre. Ha akkor tudtam volna, hogy a vágások hosszában az igaziak, nem vesződtem volna vele ennyit. De nem tudtam, így az egész testem szét akartam szabdalni. Addig akartam vagdosni magam, amíg fájdalmat éreztem, amíg ki nem adtam minden elkeseredettségemet, bánatomat, kétségbeesésemet, dühömet. Miért hagytak egyedül a szüleim? Miért bántanak a többiek? Miért csinálja velem Alex azt, amit csinál? Egyáltalán mit csinál velem Alex?
A vágásaimra néztem. Már csak a bal kezem volt ép, úgyhogy jobb kezembe vettem a pengét és hosszan végighúztam a bal csuklómon, szépen körbe, mint egy karkötőt. És minden elsötétedett.
Kinyitom a szemem. A könnycsatornáim már kiszáradtak, nincsenek könnyeim. Hallom mögöttem Kim halk horkolását, de nem törődöm vele. Felkelek az ágyból és a földszintre sétálok. A szülei még mindig nincsenek itthon. A konyhába megyek, előveszek egy kést, majd a konyhapultra ülök. Felemelem a bal kezem, megnézem azt a karkötőszerű vágást. Azóta már ezt a kezem is szépen kidekoráltam, olyan, mintha egy modern művész szobra lennék, vágások mindenhol. Mint valami groteszk mű.
Felemelem a kést, nézem, ahogy megcsillan az éle a lemenő nap fényében. Varázslatos. Pont nyugat felé néz a konyha ablaka, a hátam mögött jön be a fény, ezzel olyan megvilágításba van helyezve a kés, amilyenben még sosem láttam. De nem merengek ezen túl sokáig. Kitapogatom az arteria radialist - azt az artériát, aminél a pulzust szokták kitapintani -, hozzáérintem a kést és vágok. De mielőtt hosszabban vághatnék, valaki kikapja a kést a kezemből. A vér még így is spriccel.
A kés a padlón koppan, Kim pedig már rohan is az elsősegély-készletért, ami a nappaliban van. Én csak a vért figyelem, ami a szívem dobbanásainak ütemére lüktetve, spriccelve távozik a testemből. Kim közli velem, hogy feküdjek szépen a pultra és emeljem fel a kezem, én pedig szó nélkül engedelmeskedem. Először egy gézlapot tesz a sebre, majd fog egy géztekercset, azt rászorítja miközben egy másik géztekerccsel körbetekeri. Nyomókötést készít.
Mikor végez, ellenőrzi, elég szoros-e, aztán rám emeli a tekintetét.
- Meg se mozdulj! - mondja és a nappaliba megy, hogy a vezetékes telefonról tárcsázza a mentőket.
Mikor ezzel megvan, visszajön.
- Hogy vagy? - kérdezi és még arra sem veszi a fáradtságot, hogy megmossa véres kezét.
- Hol tanultál meg nyomókötést készíteni?
- A jogsihoz kellett elsősegély vizsga - mondja. - Szóval hogy vagy?
- Pszichésen vagy fizikálisan?
- Tekintve, hogy beszélsz, gyanítom, pszichésen jobban.
- Igen - mondom és magam sem értem, hogy lehetséges ez. Egy perce még öngyilkos akartam lenni.
- Fizikálisan?
- Nem vesztettem sok vért.
Kim megcsóválja a fejét, végignéz a vérben úszó konyhán, majd ismét rám pillant.
- Kellenek azok a bogyók - jelenti ki.
- Nem fogok gyógyszereket szedni!
Megrázza a fejét, majd ismét a vezetékes telefonhoz battyog. A szüleit hívja.
- Haló? - hallom. - Anya, szia. Hogy tíz perc múlva itthon vagytok? Szuper, mi a kórházba megyünk, amint megjön a mentő. Igen, Doug. Igen, megint. Ne, ne gyertek be! Nincs időm feltakarítani a konyhát, anya, úgyhogy... Jó, persze, igen. Megmondom neki. Én is. Szia.
Bejön a konyhába és miközben leszállít a konyhapultról - megjött a mentő -, megszólal:
- Anya üzeni, hogy szeret.
- Hogyne - mondom Kimbe kapaszkodva, a szédüléssel küzdve. - Én is szeretném az árva, meleg, bipoláris legjobb barátját a lányomnak, aki már megint a házamban próbált öngyilkos lenni és újabb álmatlan órákat okoz nekem. Tuti.
- Szigorú vagy magaddal szemben - rázza meg a fejét.
Vitatkoznék vele, de időközben a mentősök beérnek a házba és lefektetnek a magukkal hozott hordágyra - mert a tankönyv is azt írja, hogy artériás vérzés esetén a beteget le kell fektetni, na. Nem azért, mert olyan rosszul vagyok vagy valami.
A mentőben a mentős megnézi a kezemen a kötést, majd megdicséri Kimet - azt mondja, remek kötés, kellően szoros, nem is kell átkötnie, majd csak a kórházban kell leszedni.
Jönnek az alapkérdések. Mi a nevem, mikor születtem, ki a legközelebbi hozzátartozóm, van-e gyógyszerallergiám, szedek-e valamit, aztán vércsoport, majd megkérdezik, mennyi vért vesztettem és hogy érzem magam.
- Kicsi a vágás - mondom. - Nem volt túl sok vér.
- Csak a fél konyha vérben úszik - szól közbe Kim.
- Hol van a vágás? - kérdezi végül a mentős, mire közlöm vele, hogy pontosan hol vágtam és mekkorát.
Az újabb kérdésre, hogy mennyi ideig vérzett szabadon, mennyi ideig nem volt rajta a kötés, Kim válaszol. Nekem összemosódtak azok a percek. Ami amúgy nagyjából két perc volt. Kettő. Két percig véreztem.
A mentős bólint, mintha mindent értene. Ennyiből meg tudná állapítani, mennyire súlyos a vérveszteség?
- Hogy érzed magad? - kérdezi.
- Kicsit szédülök és gyenge vagyok - mondom monoton hangon.
A kórházba érve átadnak az orvosnak, aki már olyan jól ismer, hogy meg sem kérdezi, mi történt.
- Doug - néz rám. - Hogy vagy?
- Kettőt tippelhet, Doktor L.
Doktor Lloyd volt az ügyeletes orvos a sürgősségin akkor is, amikor tizenkét évesen behoztak, ezen kívül a legtöbb öngyilkossági kísérletemet sikerült pont úgy időzítenem, hogy ő lásson el. Nem egyszer kellett már megnéznie vagy összevarrnia egy vágásomat és tuti, hogy nem is utoljára.
- Essünk túl rajta - sóhajt. - Kimberly, hogy van?
- Hagyjuk a formaságokat, doki - mondja Kim, akit hidegen hagynak az udvariassági formák. - Csak nézze meg!
- Itt nem nézhetem meg - tájékoztatja Kimet az orvos. - Műtőbe kell vinnünk, Doug. Már úton vannak a betegszállítók.
- Műtőbe? - néz fel Kim. - Nem csak összevarrja?
- Spriccelő vérzésről számoltak be a kollégáknak, vagyis a vérzés artériás volt - mondja az orvos. - Gratulálok, Doug, sikerült artériát érned. Ha lehet, többször ne próbáld meg!
- Akkor most mi a teendő? - kérdezi Kim.
- Először is két betegszállító elkísér az aneszteziológushoz - néz rám a doki -, majd az egyik sebész kollégámhoz. Az aneszteziológus feltesz pár kérdést, aztán elaltatunk, a kollégám pedig, amennyiben lehetséges, összevarrja az arteria radialist egy megfelelő érrel, amennyiben nem, elköti az artériát - mondja olyan borús arccal, mintha azt jelentené be, hogy holnap vége a világnak.
- Az mit jelent? - kérdezem halkan, a legrosszabbat sejtve.
- Az arteria radialisnak és az arteria ulnaris rendszernek van olyan összeköttetése, ami az egész kézre kihat, tehát, ha az összekötés nem lehetséges, búcsút mondhatsz a karod vérkeringésének.
- Azt akarja mondani, hogy le is bénulhat a karja? - kapja fel a fejét Kim.
- Igen - mondja Dr. L. kíméletlenül ridegen. - Sajnálom.
Ekkor érkezik meg a két betegszállító, akik felvisznek az aneszteziológushoz, a következő események pedig innentől kezdve összefolynak. Megpróbálom hazaküldeni Kimet, de ő nem tágít, azt mondja, kivárja a műtétet és itt lesz, mikor felébredek. Az altatóorvos kérdezget, de mintha máshol lennék, csak gépiesen válaszolok, oda sem figyelek. Csak az jár a fejemben, hogy elveszíthetem a karom.

*********************************************************************
Az öngyilkosság nem megoldás a problémákra! Ha úgy érzed, segítségre szorult vagy nem találsz kiutat egy helyzetből, kérj segítséget a krízishelyzetben lévők részére fenntartott, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámon!
Vagy ha van tumblr-öd, azonnal szüntesd meg az olyan blogok követését, amik szuicid, depresszív posztokkal vannak tele! Higgy nekem, utána határozottan jobb lesz! És kérlek, ne tegyél soha semmit magaddal! Értékes vagy, akár hiszed, akár nem. Szükség van rád a világban.
GwenBlack

3 megjegyzés:

  1. Jesszus... Persze, olvastam az idézetet, de akkor is.. aucs. Azért Doug "beszólása" Kim anyukájáról megmosolyogtatott. Doktor L-t (imádom hogy Doug mindenki nevét lerövidíti a felnőttek közül) bírom, látszik, hogy törődik Doug-gal. Ami az arteria radialist illeti.. Hát, ma is tanultam valami újat. Tök jól leírod ezeket az orvosos cuccokat pedig ha jól tudom nem orvosnak készülsz (és jól tudom), de ilyenkor simán elhiteted velem hogy doktori diplomára pályázol... Így kell utánanézni a dolgoknak, nem úgy, ahogy én csinálom xD Gratula ;) Doug öngyilkosság-próbálkozásáért viszont kárpótolnod kell, szóval minél hamarabbi vasárnapon (valamelyiken) kérem a Deslie fangörcsöt 😍😍😍😍 Alice lelép ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó, hogy egy évig ápolónak tanultam (kitérő volt ugyan, de megérte), mert így megismertem olyan embert, akinek orvos az apja, ráadásul ő maga is orvosnak készül. Tőle kértem ehhez segítséget.:D
      Lassacskán jön Leslie is, a következő fejezetben már lesz szerepe, nyugi, bár nem tudom, az garantálni fogja-e a fangörcsöt.:D

      Törlés
    2. Ha már megjelenik, az nekem épp elég 😌 Látszik, hogy Dougra jobban hasonlítok. Elfog az a ha Leslie van = boldogság van érzés 😂😍

      Törlés