2017. szeptember 3., vasárnap

10. fejezet

Hejhó, édeseim!
Meghoztam az újabb fejezetet, de mielőtt belecsapnánk a lecsóba, két dologról is szeretnélek tájékoztatni benneteket. Az első: jobb oldalon találhattok egy szavazást, melynek kérdése, hogy melyik mellékszereplőről/szereplőpárosról szeretnétek spin-offot olvasni a későbbiekben (természetesen csak akkor, miután a D&K befejeződött). Nem kell nagy ördöngösségekre gondolni, mert csak egy pár fejezetes spin-offot szeretnék összehozni, semmi extra. Viszont arra kérnélek titeket, hogy Adamre ne szavazzatok, mert az övét mindenképpen megírom (csak kivenni már nem tudom)! Tehát bárki másra voksolhattok, csak rá ne, köszönöm!
A másik: lassacskán elkezdődik az egyetem, ami mellett minden bizonnyal dolgozni is fogok (kéne), tehát már most látom, hogy nem fogok haladni a fejezetekkel. Jelenleg a 15. fejezetig vagyok kész, ami ugye azt jelenti, hogy ha hetente tölteném fel a fejezeteket, még öt hétig tudnék mit felrakni, aztán hirtelen kihalna a blog, ki tudja, meddig. Ennek kiküszöbölése miatt úgy döntöttem, ezentúl kéthetente hozom a fejezeteket! Ugyan így is nagy esély van arra, hogy nem fogom utolérni magam, azért megpróbálok majd igyekezni.:)
De ezekről most ennyi, íme a tizedik fejezet, sok-sok visszaemlékezéssel, nyers fogalmazással, nem túl boldog témákkal.
Jó olvasást!
GwenBlack

Doug

- Douglas Johnson! - nyitotta ki az ajtót az egyik nevelőnő. - Ő itt az új szobatársad, Alexander.
- Szobatárs? - visszhangoztam. - Összeférhetetlen vagyok.
- Szerencsére ő is - mosolygott gonoszul a nevelőnő és betessékelte Alexet a szobába.
Az első reakcióm a miafaszom?! kissé diszkrétebb változata volt, persze csak és kizárólag a gondolataimban, mert ha ilyet ki mertem volna ejteni a számon, nem köszöntem volna meg az erre való választ.
Alexander idősebb volt, mint én. Sokkal.
- Ez meg hány éves? - kérdeztem.
- Tizenhét - felelte a nevelőnő, majd kuncogva kiment.
- Te vagy Doug - nyugtázta Alex. Nem kérdezte, kijelentette.
- Te meg tizenhét éves vagy - feleltem és lehuppantam az ágyamra.
Nem kívántam kapcsolatba lépni Alexanderrel. Azt akartam, hogy kopjon le, hogy újra egyedül legyek a szobában, hogy nyugodtan feküdhessek az ágyban, miközben nem csinálok semmit. Hogy ugyanolyan zavartalanul telefonálhassak Kimmel és Zackkel, mint eddig. De minden romba dőlt, mert kaptam egy szobatársat. Egy nyamvadt szobatársat.
- Doug - jön be Kim a szobába.
Nem felelek, becsukom a szemem, mintha aludnék.
Besüpped az ágy, aztán megérzem Kim kezét a vállamon.
- Alszol, szívem? - jön a kérdés, amit tökéletesen figyelmen kívül hagyok.
Kim egy puszit nyom a vállamra, aztán magamra hagy. Hallom, ahogy becsukja az ajtót, úgyhogy ismét kinyitom a szemem, bámulok magam elé és próbálom visszafogni a gondolatokat. Nem akarok megint elmerülni abban az időszakban. Nem akarom újra hallani a hangját, látni az arcát, érezni az érintését... Csak nem. De most nem én parancsolok. A démonjaim kitörnek a rácsok közül, kifeszítik a belső szemem és kényszerítenek, hogy végignézzem. Hogy újra átéljem.
- Hé, kelj fel! - hallottam Alexander hangját.
- Mi van?!
- Ébredj már, tökfej!
- Hány óra? - nyögtem.
- Éjfél. Na, kelj már fel!
- Minek?
- Csak nyisd ki a kurva szemed, hülyegyerek!
Aztán megéreztem a kezét a lábam közt. Azonnal kinyitottam a szemem. Meg akartam kérdezni, mit csinál, de befogta a szám.
- Kussolj! - mondta és volt valami a hangjában, amitől tudtam, hogy tényleg be kell fognom, mert megver, ha nem teszem.
A nadrágom alá nyúlt. Mindössze egy alsónadrágban aludtam, ami nagy volt rám - Zacké volt -, úgyhogy lazán becsúsztatta alá a kezét. Csak fogdosott, miközben a saját nadrágja alá nyúlt, és kicsivel később már csak a nyögéseit hallottam. Aztán abbahagyta.
- Ha bárkinek el mered mondani, ami most történt, halál fia vagy - duruzsolta, aztán a szája egy pillanatra az enyémhez ért. - Világos, bogaram?
- Hoztam neked teát - hallom Kim hangját. - Még alszol?
Felnyögök, azt akarom mondani, hagyjon, de nem futja szavakra. Különben is tudom, hogy meg fogja érteni. Mindig megérti.
- Jól van. Itt a tea, drágám. Igyál és pihenj sokat!
Megpuszilja a halántékom, ismét kimegy, én pedig újból elmerülök az emlékekben, amiket a hátam közepére sem kívánok.
A negyedik éjszaka lehetett, már aludni sem tudtam. Éjfél körül hallottam, ahogy megnyikordul Alex ágya és tudtam, mi következik. Úgy tettem, mintha aludnék, de őt ez nem zavarta. Megrázogatott, mire kinyitottam a szemem.
- Az est fénypontja - mondta torz mosollyal az arcán. - Állj fel, kölyök!
- Mi?! Miért álljak fel?
- Csak tedd, amit mondtam, vagy esküszöm, megöllek!
Feltápászkodtam, mire Alex odalépett hozzám, a nadrágomba nyúlt és elkezdte azt, amit az előző éjszakákon is. A másik keze közben a testem többi részét járta be, fogdosott, ahol csak tudott, aztán lehajolt és megcsókolt. Nem csókoltam vissza, összezártam a szám, mire elhúzódott.
- Ó, szóval nem akarod? - kérdezte dühösen. - Rendben, kölyök! Lássuk, meddig tudsz ellenállni!
A nadrágjához nyúlt és egy egyszerű mozdulattal letolta. Felállt neki. Nagyot nyeltem, mert azt hittem, tudom, mit akar. Azt hittem, azt akarja, hogy megfogjam neki, mint ő nekem. Azt hittem, azt akarja, hogy végighúzzam rajta a kezem, hogy simogassam, fogdossam, mint ő az enyémet. De tévedtem.
- Térdelj le, Doug!
Akkor hívott először a nevemen.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- Térdelj már le, gyerünk!
A hangja sürgető és fenyegető volt, úgyhogy engedelmeskedtem. Féltem, de letérdeltem elé.
- Jó - mondta. - Most vedd a kezedbe!
Nem csináltam. Térdeltem ott vele szemben, álló szerszámát néztem és nem mozdultam.
- Ha nem akarod, hogy egyenként harapjam le az ujjaidat, megcsinálod, amit mondok! - morogta.
A fenyegetéstől úgy berezeltem, hogy megtettem, amit kért. Én voltam az intézet gyenge láncszeme, mindenki engem vert meg, de nem tudtam, mire számítsak valakitől, aki öt évvel idősebb. Azt gondoltam, azt nem élném túl. Úgyhogy megfogtam.
- Nagyon jó. Most vedd a szádba!
Ezzel a követeléssel végképp nem tudtam mit kezdeni, bambán néztem fel Alexre.
- Hallottad! - mondta. - Vedd a szádba!
Kinyitottam a számat és megtettem, amit kért. Ezután rászorította a fejem, mire öklendezni kezdtem. Mozogni kezdett, én továbbra is öklendeztem, majd sírni kezdtem. Végül a számba élvezett. Köhögtem, fuldokoltam, sírtam, ő pedig az ágyra lökött.
- Na most figyelj rám, öcsi! Ezt minden este meg fogjuk csinálni, értve vagyok? És ha bárkinek is szólni mersz róla, ha csak célozgatsz rá, ha csak hozzám szólsz napközben, ha segítséget kérsz, megöllek! Értetted?
Nem feleltem, csak sírtam tovább, mire megszorította a nyakam.
- Értetted? - kérdezte erélyesebben.
- Igen - nyögtem ki.
Aznap éjjel már nem aludtam, csak némán zokogtam.
Zokogok. Csak zokogok. Némán, mint egykor. A fejemre húzom a takarót, az öklömbe harapok, hogy vissza tudjam tartani a zokogást, mert ha Alexander meghallja, megöl. Ha meghallja, hogy sírok, meg fog verni. Meg fog ölni. Nem akarok meghalni. Még csak tizenkét éves vagyok. Élni akarok.
- Doug! - hallok egy hangot, ami alig hatol el a tudatomig. - A fenébe, Doug! Hé, hallasz, kicsim?
Megpróbálja leszedni rólam a takarót. Meghallotta, hogy sírok és most meg akar verni.
- Doug - suttogja egy kedves hang. Ez nem ő. - Hé, kicsim, vedd le a takarót a fejedről, jó? Én vagyok az, Kim. Emlékszel rám?
Kim? Ismerős név. Persze, Kim! Az osztálytársam, ő is tizenkét éves, mint én. Van egy tizenhárom éves bátyja, Zack. Szeretem őket. Ők a barátaim. Rajtuk kívül nincs egy barátom sem.
- Doug, kérlek! Hoztam neked csokit! Gyere, együnk!
Csoki? Mit segít a csoki, amikor meg akarnak ölni? De ő Kim. Muszáj elmondanom neki, mit tett Alex.
- Kim - motyogom sírástól rekedt hangon. - Alex fogdozott.
Hallom Kim halk nyögését, mintha fájna neki, amit mondok.
- Bújj ki a paplan alól és megbeszéljük!
- Azt mondta - sírom -, hogy megöl, ha elmondom bárkinek is. Nem akarok meghalni, Kim!
- Nem fogsz meghalni - motyogja és átöleli a takarót. - Bújj elő, drágám!
Óvatosan lehúzom a fejemről a takarót, miközben igyekszem visszafojtani a sírást.

Kim

A konyhában vagyok, mikor a bébiőrből fojtott zokogás hangját hallom meg. Felsóhajtok, lerakom a kezemben lévő vajazókést és rohanok az emeletre. Halkan nyitok be a szobába, nem akarom megijeszteni őt, mert biztos megint összekeveredett benne a múlt a jelennel. Belépek. A takaró a fejére húzva, próbálja tompítani a sírása hangját, mintha attól félne, meghallja valaki.
Az ágyhoz megyek, megpróbálom visszacsalogatni a valóságba, a jelenbe, a biztonságba. Csak annyit akarok, hogy lehúzza a fejéről a takarót. Mikor ezt végül nagy nehezen megteszi, megszakad a szívem a látványtól.
Doug szeme vörös a sírástól, az arcát könnyek és takony borítják, a szemfestéke lefolyt, a feje mellett tartott keze véres. Az öklét harapdálta. Megint.
- Szia - mosolyodom el mégis.
- Kimi - motyogja. - Nem tizenkét éves vagy.
- Határozottan nem, édesem.
- Én sem, ugye?
- Nem, te sem.
- Akkor megint beütött a pszichózis - motyogja.
- Akarsz beszélni róla?
- Nem - hárítja el a kérdésem. Persze nem is vártam mást.
Sosem akar beszélni róla. Egyszer, mikor épp jobban volt, elmondta, hogy mikor beüt a depresszió, úgy érzi, mindenkinek a terhére van, mindenkit idegesít, mindenki unja már őt, ezért nem szokott beszélni arról, amit átél. Ha jól van, tudja, hogy ez hülyeség, de ilyen állapotban teljesen megváltozik, elveszti az önbizalmát, kétségbeesett lesz, mert azt hiszi, felesleges, sőt, teher és bármennyire is szeretné kiadni magából a bánatát, egyszerűen képtelen rá, mert attól csak rosszabbul lesz.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak? - jön a következő kérdés, amire ugyanazt a választ fogom kapni.
- Nem - mondja.
Ez a legnehezebb. Legszívesebben vele maradnék, hogy érezze, van mellette valaki, de félek, hogy emiatt csak rosszabbul lesz, hogy tényleg úgy fogja érezni, a terhemre van. De egyedül hagyni sem szeretem, mert akkor meg úgy fogja érezni, nem számíthat senkire. Még mindig nem tudom, mit kéne tennem ilyen alkalmakkor.
- Biztos? Szívesen maradok - mondom. - Nincs semmi dolgom, fáradt is vagyok...
- Akkor maradj - vág közbe halkan. - De én pihenni akarok.
- Rendben, drágám.
Tudom, tudom, mi ez a sok becézés, igaz? Én csak... próbálom éreztetni vele, hogy fontos.
Lefekszem az ágyra Doug mellé és simogatni kezdem a hátát. Nem fordul felém, nem szól semmit, úgy tesz, mintha ott sem lennék. Bezárkózott a burkába és nem fog kiszakadni onnan egyhamar.

2 megjegyzés:

  1. Ez csak így... Ne bántsd a drágáimat 😢😢😢😢😢 és a legrosszabb hogy tudom mi fog hamarosan történi. Tudatlanság boldogság. Mindenesetre alig várom a folytatást csak most nem nagyon tudok mit írni mert ha azt mondom tetszett gonosznak érzem magam ha azt mondom nem tetszett szintén úgyhogy valahol a kettő közötti Senkiföldjén van a konkrét kifejezés arra amit érzek, majd szólok ha megtaláltam. Szóval csak várom a folytatást és előkészítem a zsepiket... Csak nyugtass meg hogy Doug nem fog nagyon nagyon (a vártnál jobban) szenvedni és akár ez lesz akár nem Leslie megjelenik és my ship is happening!
    Alice lelép!
    Ui: ha ki tudtad silabizálni mit írtam elsőre, a hősöm vagy xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Értem, mire gondolsz, ne aggódj! Mondanám, hogy nem fog nagyon nagyon szenvedni, de... fog. Leslie a következő fejezetben nem fog megjelenni, majd máskor.:D

      Törlés