2017. július 9., vasárnap

2. fejezet

Hejhó, édeseim! igen, ezentúl mindig így köszönök majd.
A soron következő fejezet jóval hosszabb, mint az előző, jobban belemegyek a dolgokba, remélem, tetszeni fog mindenkinek! Mielőtt azonban rátérnénk a fejezetre, szeretném megköszönni annak a két kommentelőnek az előző fejezethez írt hozzászólását, nagyon feldobtatok, örülök, hogy van, akit érdekel, amit írok. Szóval köszi!
Jó olvasást!
GwenBlack

Doug

Késésben vagyok. Órára menet megláttam a focicsapat tagjait, úgyhogy be kellett húzódnom egy falmélyedésbe, mert ha meglátnak, megint meg találnak verni és ahhoz nem igazán van kedvem. Tehát elkéstem, mert őket aztán nem érdekelte, hogy becsengettek. Már közel járok a teremhez, épp fordulok be a folyosó sarkán, mikor nekimegyek valakinek.
- Ó, bassza meg! - csattanok fel, mikor a könyveim kiesnek a kezemből.
Lehajolok és csak reménykedni tudok, hogy nem a focicsapat valamelyik tagjának mentem neki, mert akkor ma meghalok. De nem. A fiú lehajol és segít összeszedni a könyveim.
- Sajnálom - mondja. - Késésben vagyok az óráról és rohantam, nem vettelek észre.
- Én is rohantam - mondom és a kedves szavak annyira meglepnek, hogy muszáj ránéznem.
A fiúnak sötétbarna haja van, ami kócosan van beállítva, mégsem kelti azt a hatást, mintha most kelt volna fel. A szeme szürkészöld és a keze kissé remeg, miközben szedi össze a cuccaim.
- Istenem, olyan béna vagyok - mondja halkan. - Az első nap és már elbaszom.
- Most iratkoztál be? - kérdezem, mire rám néz.
- Igen - mondja és van valami a tekintetében, amitől elpirulok. És akkor rájövök, mi az: a fiú meleg. De olyan igazán, nagyon meleg, csőbuzi, ahogy Flitter, a melegbár kidobófiúja szokta mondani.
Felállunk és átnyújtja a könyveim.
- Doug vagyok - nyújtom a kezem. - Vagyis Douglas, de a Dougot jobban szeretem.
- Leslie - fogadja el a felé nyújtott jobbot.
- Milyen órára kell menned? Segíthetek.
- Áh, nem szükséges. Késésben vagy te is, úgyhogy...
Ránézek, mire elhallgat. Kikapom a kezéből az órarendjét és gyorsan végigfutom. Elég sok - nagyon sok - közös óránk van. Mint az, amiről épp késünk.
- Na, van egy jó hírem - mosolygok rá. - Meg egy rossz.
- Ne kímélj!
- Ugyanoda megyünk, ez a jó hír. A rossz... isten irgalmazzon nekünk a késésért.
Amikor a teremhez érünk, bekopogok és beengedem magam előtt Leslie-t, aki egyből a tanárunk dühével találja szemben magát.
- Maga meg ki? - csattan fel Mrs. Cook.
Szegény srác meg sem bír szólalni, úgyhogy ellépek mellette.
- Új diák - mondom. - Elnézést a késésért, Mrs. C.
- Üljön le, Douglas- förmed rám. - Maga meg - néz Leslie-re - azt ajánlom, keressen kellemesebb társaságot magának!
Az osztály nevetni kezd, én pedig elfintorodom. Leslie leül az előttem lévő szabad helyre. Egész órán próbálom valamiképp elterelni róla a figyelmem, de nem megy... A haját bámulom, aztán a hátát és végül lefirkantok neki egy cetlire egy kérdést. Megbököm, ő pedig hátrafordul. Felé nyújtom a lapot - ő elveszi és előrefordul. Látom, ahogy széthajtja, majd elolvassa és anélkül, hogy bármit is írna rá, visszaadja. A tekintetem pedig szinte lyukat éget a hátába, de többé nem fordul hátra.
Óra után rohanok, hogy megkeressem Kimet. Nem lesz közös óránk egész nap, de muszáj beszélnem vele. Lógnunk kell és tuti, hogy ezért utálni fog - legutóbb ugyanis azt mondta, soha többet nem fog ellógni. De váratlan meglepetésként belefutok. Szó szerint.
- Hé, vigyázz m... Áh, Doug, de jó! Beszélnünk kell! - mondja.
- Az jó, mert én is beszélni szeretnék veled.
- Lógunk? - kérdezi.
- Lógunk.
- Akkor szedem a cuccaim.
- Én is. Találkozunk a szokásos helyen.
Kim bólint és rohan is... Fura... Vajon mit akarhat megbeszélni velem?
A szekrényemhez megyek és kipakolom a cuccaim, majd mennék ki, de megállít James.
- Doug - mondja.
- James, most nem alkalmas - mondom rá sem nézve.
- Figyelj, beszélnünk kell arról, hogy...
- James, ne haragudj, de most tényleg rohannom kell - vágok a szavába és már ott sem vagyok.
Mikor kiérek, megpillantom a focipálya végében Kimet, amint épp bepiszkolja barack-sárga rövidnadrágját, ahogy leül a fűbe.
- Vigyázhatnál a ruháidra - pirítok rá.
- Doug, ne játszd az anyámat, bőven elég volt belőle mára!
- Mi a gáz?
- Van egy új srác - mondja.
- Tényleg? - nézek rá furán. - Nálunk is. Mrs. C. ki is akadt, mert ő is késett. És esküszöm, a pasi meleg.
- Az enyém meg biztos, hogy nem. Abból ítélve, ahogy bámult.
- Megbámult?! - lelkesedem.
- Nem is tudom... - motyogja Kim. - A helyemen ült, mert azt mondták neki, nem ül ott senki és mikor mondtam, hogy maradjon csak, ő elkapta a kezem és ahogy végignézett rajtam... Volt benne valami. Aztán megjött anya.
- Óh. Jó srác?
- Igen. Sötétbarna haja van, szürkészöld szeme, telt szája, nagyon dögös.
- Milyen göncöket hord? - kérdezem, mert a srác kísértetiesen hasonlít Leslie-re.
- Egy fekete póló volt rajta piros kockás inggel, meg egy szétszaggatott farmer, miért?
- Mert a srác, akivel én találkoztam, hasonlóan néz ki, csak épp a ruházata volt más. Neki volt stílusa...
- Doug! - szól rám, mire elmosolyodom.
- Leslie-nek hívják - mondom. - Írtam neki egy üzenetet, hogy van-e kedve meginni velem valamit, de válasz nélkül visszaadta.

Kim

- Ó, Doug! - motyogom és átkarolom.
- Pedig láttam, hogy nézett - mondja. - Egész biztos, hogy meleg.
- Lehet, hogy csak félénk.
Erre Doug kis híján felnevet.
- Nem úgy nézett ki - mondja.
- Te sem nézel ki egy lógós, stílusmániás meleg srácnak, mégis az vagy.
Erre meg úgy néz rám, mintha hirtelen két fejem nőtt volna.
- Jó, pont úgy nézel ki - röhögök fel, mire ő is elkezd nevetni.
- Na mindegy, a lényeg, hogy ez a srác nagyon dögös - mondja.
- Ja, az is, akiről én beszélek.
- Nem fura, hogy ugyanazon a napon két új srác is megjelenik, mikor évek óta csak a gólyák jönnek újként, azok is alig?
- De, eléggé. Talán ránk mosolyog a szerencse - nézek Dougra. - Lehet, hogy Mr. Dögösmelegpasi rád fog indulni és a dögös hetero srác meg rám.
- Erre mikroszkopikusan kicsi az esély, Kim. De ja, jó lenne.
- Kimberly Palmer, Douglas Johnson, az igazgatóiba! - kiabál le egy tanár az iskolából.
Eh. Most komolyan? Miért kell ezeknek mindig észrevenniük?
- Új lógós helyet kell találnunk - morogja Doug.
- Vagy kevesebbet kéne lógnunk - morgom vissza, miközben felkelek.
Doug furán bámulja a seggem, úgyhogy szinte biztos vagyok abban, hogy egy hatalmas fűfolt díszeleg a vadiúj nadrágomon. Hát, legalább nem kell többször felvennem.
Felsétálunk az igazgatóihoz, majd bekopogok. Az igazgató úr pedig azonnal ki is szól.
- Gyertek be!
Doug kinyitja az ajtót és bemegy előttem.
- Heló, Mr. P. - köszön, aztán észreveszi anyát. - Mrs. P.
- Anya - nézek anyura. - Apa.
Ja, én vagyok a világ legpechesebb kölyke, az anyám az egyik tanárom, az apám meg az igazgató.
- Miért kell nektek folyton lógnotok? - néz rám, majd Dougra apa. - Nem sokáig tudom elsimítani az ügyeiteket. Douglas, értesítenem kell a szüleidet!
- Szóljon, ha megtalálta őket, Mr. P. - mondja Doug ridegen, mire apa lesüti a szemét.
- Bocsánat, elfelejtettem. Értesítenem kell a nevelőotthont.
- Nem teheted - mondom, mielőtt Doug tiltakozna.
- Igazán, kisasszony? - pillant rám apa, aki ma is otthon hagyta az apa-szerepet és az igazgató-szerepben tetszeleg. - Szabad tudnom, miért nem?
Doug a karomhoz kap és megszorítja, de én elrántom.
- Ha Dougnak még egy kihágása lesz, akkor...
- Kim, csend! - szól rám Doug.
- ... Másik otthonba helyezik - fejezem be, ügyet sem vetve Doug feketére festett körmeire, melyek a bőrömbe mélyednek.
- Tessék?! - kel fel apa az asztaltól és most már nem tűnik igazgatónak. Sokkal inkább hasonlít egy apukára, aki a lánya legjobb barátja miatt aggódik.
- Ezt miért nem mondtátok eddig? - kérdezi anya.
- Mit mondhattam volna, Mrs. P.? - néz rá Doug és az én tekintetem szándékosan kerüli. - Hogy amiért ennyiszer ellógok, meg bajba kerülök, az intézet úgy döntött, még egy apró stikli és áthelyeznek egy problémás árvák számára fenntartott intézetbe, ami az ország másik végében van? Nem túl kecsegtető helyzet.
- De te természetesen meg sem próbálsz normális gyerekként viselkedni.
- Mrs. P., meleg vagyok. Az intézet problémái nagyjából itt kezdődnek. Nem kell ide lógás, sem más stikli, elég, ha úgy nézek egy fiúra, már megvan a gond.
Anya megindul Doug felé, de ő hátrébb lép.
- Kérem, ne sajnáljanak - mondja Doug. - Ezért nem mondtam el.
És itt dühösen felém fordul.
- Sajnálom, Doug - motyogom. - De nem titkolhatod örökké, hogy baj van.
- És mióta a te tiszted eldönteni, hogy kivel közlöm a problémáim? - förmed rám Doug.
Sosem láttam még ilyen dühösnek.
- Sajnálom, D - próbálkozom megint és végigsimítanék a karján, de hátrébb lép.
- Semmi jogod nem volt ehhez - morogja, majd megfordul és kiviharzik.
- Doug! - szólok utána és már mennék, hogy ne maradjon egyedül, de anya megállít.
- Hagyd, Kimberly! Nekünk beszédünk van.
Anya felé fordulok, aki épp apa asztalának támaszkodik.
- Dougnak szüksége van rám - mondom.
- Douglasnek egyedüllétre van szüksége.
Ezt erősen kétlem, de nem szállok vitába a szüleimmel. Apa int, én pedig leülök a bőr fotelbe.
- Jött ma két új tanuló - kezdi. - Anyád szerint az egyikkel már találkoztál is.
Alig észrevehetően bólintok.
- A fiúk neve Jonathan és Leslie Price, ikertestvérek...
Ahh, ez sok mindent megmagyaráz!
- ... és nemrég vesztették el a szüleiket. Problémás srácok, legalábbis a nagyanyjuk szerint, úgyhogy kerüljétek őket. Van elég gond veletek anélkül is, hogy ez a két fiú az életetekbe lépne. Pláne, hogy... - kezdi apa, de anya megüti a karját és nem folytatja.
- Pláne, hogy? - kérdezem.
- Semmi.
- Tudok róla, hogy a Leslie nevű meleg - közlöm velük. - Doug összefutott vele spanyolra menet.
- Csak védd meg Douglast, jó?
- Doug tud magára vigyázni.
- Ezt erősen kétlem - rázza a fejét apa.
- Mire célzol?
- Doug már két hete nem az intézet tagja.
- TESSÉK?
A düh, a rémület és a kétségbeesés elemi erővel robbannak bennem. Doug nem része az intézetnek? Áthelyezték? De...
- Ez hogy lehet? - motyogom.
- Nem igazán tudom, csak jött az intézet vezetőjétől egy üzenet, miszerint Doug a korára hivatkozva önálló lábakra állt. Ennél többet nem tudok.
Felpattanok a fotelből és mielőtt anya vagy apa megállíthatna, kirontok az irodából és Doug keresésére indulok. A szekrényénél találok rá.
- MIKOR AKARTAD ELMONDANI?! - üvöltöm a folyosó végéről.
- Miről beszélsz? - pillant rám.
- Két hete nem voltál az otthonban! - csattanok fel.
- Mr. P. beköpött?
- Igen! Doug, hogy gondoltad ezt? - kérdezem kissé lehiggadva és inkább aggodalmasan. - Ki tart el? Hol laksz? Mi történik veled?
- Nem ez a legjobb hely és idő arra, hogy ezt megbeszéljük, drágám.
Megint olyan leereszkedő...
- Nem térhetsz ki a kényes témák elől, valahányszor szembekerülsz velük.
- Én azért megpróbálom - mondja és már ellépne mellettem.
- Doug!
- Igen?
- Féltelek.
- Nincs rá semmi okod.
- Nincs? Doug, két hete nem voltál az otthonban és nem szóltál róla. Azt sem tudom, van-e tető a fejed felett, hogy tudsz-e enni normálisan és azt mondod, nincs okom aggódni?
- Kim - sóhajt fel -, ha azt kérem, hogy bízz bennem, megteszed?
Értetlenül nézek rá.
- Nézd, köszönöm, hogy aggódsz értem, de nem szükséges. Minden rendben, oké? Délután mindent elmagyarázok.
Alig észrevehetően bólintok, mire Doug ad egy puszit a homlokomra és már ott sincs. Hazamegy. Akárhol is lakik most.
Felsóhajtok és átmegyek az épület másik végébe, ahol a következő órám lesz. És ott áll... az egyik iker. Leslie.
- Szia - lépek mellé. - Te vagy Leslie, ugye?
- Honnan tudod? - néz rám.
- A legjobb barátom összefutott ma veled, az apám az igazgató és találkoztam a testvéreddel.
Leslie elmosolyodik.
- Leslie Price - nyújtja ki a kezét.
- Kimberly Palmer - rázom meg.
- Szóval a legjobb barátod...
- Doug - mondom. - Douglas Johnson.
- Áh, a Magnus Bane-utánzat meleg srác.
Elmosolyodom.
- Szereti a Shadowhunterst.
- Vettem észre.
- Te sem panaszkodhatsz. Meg a testvéred sem. Nagyon... hasonlítotok az Alecet játszó színészre.
Leslie csak elmosolyodik.
- Kérdezhetek valamit?
- Azért nem reagáltam Doug üzenetére, mert azt hittem, csak szórakozik velem - mondja.
- De hát most mondtad, hogy meleg fiú.
- Ó, efelől kétségem sem volt, csak azt hittem, van valakije és csak gúnyolódik velem.
- Miből gondoltad ezt?
- Olyan vagány srácnak tűnt azzal, hogy Mrs. C-nek hívta a tanárt, meg ilyenek...
Na igen, tipikus Doug.
- Doug nagyon... kiismerhetetlen - mondom. - De a gúnyolódás nem tartozik a kedvelt tevékenységei közé.
- Összevesztetek - mondja Leslie.
- Ezt miből gondolod?
- Úgy beszélsz róla, mintha megbántott volna.
- Nem - rázom meg a fejem. - Doug nem képes mások megbántására, csak hoz rossz döntéseket és szerintem most hozta élete egyik legrosszabb döntését. Aggódom érte. Pláne, hogy nem akar beavatni. Mindig beavat mindenbe.
Leslie már épp mondani készül valamit, amikor becsengetnek. Csüggedten a terem felé megyek és mivel számítok arra, hogy valaki úgyis basztatni fog, előre felkészülök rá lelkiekben. De kivételesen senkit nem zavar, hogy lélegzem. Főleg, mert az óra felénél a hangosbeszélőben apám hangja az irodájába hív Leslie és Jonathan Price társaságában. Na jó, én most leszögezném, hogy nem csináltam semmit, csak Leslie-vel dumáltam. De azért felkelek és az értetlen Leslie kíséretében elindulok az igazgatói iroda felé.
- Mit akar tőlünk az apád? Nem csináltam semmit - mondja.
- Bár tudnám - mondom.
- Mi a fasz van? - csapódik hozzánk Jonathan.
- Mi sem tudjuk - néz rá Leslie.
Öcsém, a két srác kiköpött egyforma. Persze, egypetéjű ikrek, de basszus, olyan, mintha klónozva lennének.
- Egyébként - néz rám Jonathan - még nem volt alkalmunk bemutatkozni egymásnak. Jonathan Price vagyok. Te pedig Kimberly Palmer, ha jól sejtem.
- Jól sejted - morgom. - Remélem, apa fontos ügy miatt rángatott ki óráról.
- APA? Az igazgató az apád?
- És az egyik angol tanár az anyám. Ez van.
Az ikrek rám néznek, de nem szólnak semmit. Felmegyünk és bekopogok az igazgatóiba.
- Szabad! - szól ki apa.
Benyitok és belépek, a fiúk pedig követnek.
- Nem csináltam semmit - bocsátom előre a dolgot.
- Tudom - mondja apa. - Dougról van szó.
- Mi történt?
- Beszéltél vele, Kim?
- Miután innen kiviharzott és utána mentem, a szekrényénél volt, aztán azt mondta, délután megbeszélünk mindent és lelépett. Miért, mi történt?
- És ti? - néz apa a fiúkra. - Melyikőtök beszélt vele?
- Én, uram - szólal meg Leslie. - Reggel vele mentem órára.
- Nem mondott semmi gyanúsat?
- Nem.
- Apa, mi folyik itt? - szólalok meg, mielőtt újabbat kérdezhetne.
- Az otthon hívott, az egyik intézetis gyerek ájultan talált rá Dougra az intézet melletti sikátorban.
- Istenem! - nyögök fel. - Megint megverték? A focicsapat volt az, igaz? Én...
- Kim - szakít félbe apa. - Doug kezén vágások voltak.
Nenene! Nem. Nem lehet, hogy megint elkezdi. A büdös kurva életbe!
- Kórházban van? - kérdezem, miközben a táskámban kutatok a kocsikulcsom után.
- Igen, de te nem mész sehova.
- Szeretném én azt látni, hogy nem engedsz be a legjobb barátomhoz.
- Kim, az igazolatlan hiányzásaid...
- Teszek az igazolatlan hiányzásaimra, apa! Doug... értsd meg, hogy szüksége van rám!
Apa alig észrevehetően bólint, én pedig elviharzom a fiúk mellett, kifutok a kocsimhoz, majd bepattanok és ráadom a gyújtást. Aztán száguldok a kórházig. Szerencsére forgalom alig van, mivel mindenki dolgozik vagy suliban van - aminek én kifejezetten örülök. Odaérek a kórházhoz és amilyen gyorsan csan tudok, kiszállok a kocsiból, bezárom és megyek be. A recepción információt kérek Dougról és nagy nehezen sikerül kicsikarnom a nőből, hányadik emeleten van és melyik szobában. Akkor aztán rohanok fel a lépcsőn.
De a szoba ajtajában megtorpanok. Doug haragszik rám és valamiért megint megvágta magát. Ha így folytatja, nem kell új otthont keresnie, mert pszichiátriára dugják... Benyitok az ajtón.
- Szia - köszönök, mikor meglátom. Sápadt, de él.
- Öt perc - néz az órára. - Rekord. Remélem, nem volt forgalom az utakon és nem csaptál el senkit.
Jellemző Dougra. Még ilyenkor is viccelődik.
Odalépek hozzá, lehajolok és átölelem.
- Istenem, Doug - motyogom -, miért csináltad?
Visszaölelni persze nem tud, lekötötték a kezeit, mivel önveszélyes.
- Kiszorítod belőlem a szuszt, drága - motyogja Doug.
- Megérdemled. Tudod te, milyen érzés, mikor apád az óra kellős közepén hívat a két új srác kíséretében?
- Leslie? Meg a másik? Hát velük meg mi dolga volt?
- Leslie és a másik új fiú, Jonathan ikrek. Egypetéjű ikrek - magyarázom. - Apa tudta, hogy beszéltél ma valamelyikkel, csak azt nem, hogy melyikkel, így mindkettőt felhívta magához.
- Istenem. Tudják?
Alig észrevehetően bólintok.
- Egyébként beszéltem Leslie-vel - váltok témát. - Volt egy közös óránk és előtte. Azt mondta, azért nem válaszolt a leveledre, mert azt hitte, gúnyolódsz vele.
- Nem ordít rólam eléggé, hogy meleg vagyok?
- Azt mondta, tudja, hogy meleg vagy, csak olyan vagánynak tűntél, hogy azt hitte, bunkózni akarsz.
- Hát, a vagányság átok - kacsint rám Doug.
Mosolyogva megrázom a fejem, majd kellemetlenebb vizekre terelem a témát.
- Miért csináltad? - kérdezem halkan.
- Minden összemosódott.
- Mire gondolsz?
- A hazugság az igazsággal. Annyi dolgot nem mondtam el és magyaráztam ki hazugsággal, hogy elhittem róla, hogy igaz. Tudtam, hogy apukád tudja, hogy nem vagyok az intézetben, de nem akartam, hogy te is tudd, így kitaláltam, hogy még egy kihágás és kiraknak. De te ezt megemlítetted a szüleidnek és romba dőltek a hazugságaim. Elemi erővel robbant bennem minden, az összes rossz egyszerre öntött el és bepánikoltam. Nem láttam kiutat. Még most sem látok.
- Doug... Nekem nem kell hazudnod, rám bármikor számíthatsz. És a szüleimre is. Tudod, hogy szeretnek téged. Segítenek, ha kell.
- Nem akarok parazitaként lógni rajtatok.
- Ezért inkább... hol is laksz tulajdonképpen?
- Eddig Jamesnél voltam, de most, hogy szakítottunk, nincs hova mennem.
- Hozzánk jöhetsz.
- A szüleid nem repesnének a boldogságtól.
- A szüleim szemében olyan vagy, mint egy fogadott gyerek. Te is tudod, hogy bármikor szívesen látnak.
- De nem hosszú távra, Kim. Ha kijutok innen és nem dugnak pszichiátriára, akkor tényleg nem lesz hova mennem rajtatok kívül. Jameshez nem mehetek, az otthonba nem mehetek, csak hozzátok. És ez nem csak egy átmeneti állapot lenne. Nincs pénzem, Kim.
- Mázli, hogy mi tele vagyunk pénzzel.
- Nem kérhetem, hogy tartsatok el.
- Nem is kell kérned - mondom.
- Megtennéd, hogy kikötöd a kezem? - kérdezi Doug. - Meg szeretnélek ölelni.
Elmosolyodom és kikötözöm Dougot, aki azonnal felül az ágyban és magához ölel.
- Te vagy a világ legjobb barátja, Kimberly Palmer - motyogja. - Ha legközelebb lenézően viselkedek veled és rákényszerítelek olyan ruhákra, amiket nem akarsz felvenni...
- Az azt jelenti majd, hogy jól vagy - vágok közbe. - Szeretlek, Doug.
- Én is, drágám.
Pár nap elteltével Dougot kiengedik a kórházból és beköltözik hozzánk. Apáék a vendégszobába akarják rakni, de mi tájékoztatjuk őket, hogy Doug csak akkor fog ott aludni, ha bármelyikünk is összejön valakivel - amire mikroszkopikusan kicsi az esély -, és azzal az illetővel akar aludni - amit meg a szüleim nem fognak megengedni. Nekem legalábbis, de szerintem Dougnak sem.
Doug még pár napig nem jön suliba, felkészíti magát arra, hogy az egész iskola tud a történtekről, de végül úgy 3-4 nap múlva ő kelt reggel.
- Ébresztő, drágám! - ráz meg. - Lassan suliba kell mennünk.
- Hagyj aludni! - nyögök fel.
- Ne szórakozz! A legjobb barátom nélkül hogy vészelném át az "öld már meg magad" jókívánságokat?
- Jössz suliba? - emelem fel a fejem.
- Igen és amilyen szarul nézel ki, minél hamarabb fel kéne kelned.
- Ha szarul nézek ki, akkor legalább elterelem rólad a figyelmet.
- De ha dögös vagy, akkor még inkább. Na, öltözz!
Doug beletúr a szekrénybe, ahol a ruháinak csináltam helyet és kivesz magának egy padlizsánlila nadrágot, egy apró, piros kockás hosszúujjú inget, meg elővadássza a vastag, piros keretes napszemüvegét. Szivárvány Douglas Johnson-módra.
Miközben Doug átcseréli az alsónadrágját, én a szekrényemhez lépek és kiveszem az egyik kedvenc pólómat - egy egy számmal nagyobb, kopott, valaha fekete póló -, meg egy csőfarmert és felkapom magamra. A hajamat pedig összefogom, de nem túl szépen és Doug már épp beszólna, mikor egy csúnya pillantással elhallgattatom. Ő pedig túl fáradt és ideges ahhoz, hogy kötekedjen.
Miután Doug is felöltözik és belövi a Magnus Bane-séróját, meg felkeni a csillogó fekete szemfestékét, indulunk. Útközben elhaladunk apa mellett, aki végignéz rajtam.
- Ma nem Doug öltöztetett - mormolja. - Muszáj a bátyád pólóit hordanod?
- Tudod, hogy szeretem - mondom halkan.
Apa bólint és nem nyaggat tovább. Ezt könnyen megúsztam, de még nem találkoztam anyával.
- NEM! - hallom a hangját, mikor megyünk le a lépcsőn. - Kimberly, fordulj vissza és vegyél fel valami normális ruhát!
- Ez normális ruha.
- Nem az.
- Zacké.
A bátyám nevének említésével legyőzöm anyát, aki csak megcsóválja a fejét és békén hagy.
Doug meg én bepattanunk a kocsimba és megyünk a suliba. Mire megérkezünk, Doug már baromi ideges, csak úgy remeg. Leparkolom a kocsit és megérintem a karját.
- Hé - nézek rá -, te vagy Douglas Johnson, a legerősebb ember, akit ismerek. Meg tudod csinálni.
Halványan elmosolyodik és tudom, hogy meggyőztem, de még mindig fél.
- Én melletted leszek - mondom.
Erre csak bólint, majd kiszáll a kocsiból. Én utána.
- Csináljuk, bébi! - mondja és rám kacsint.
Elnevetem magam és bemegyünk a suliba. A folyosón persze mindenki megbámul minket - főként Dougot, én nem vagyok nagy szám -, páran eljátsszák, hogy vagdossák magukat, mások pedig utánaszólnak és közlik vele, hogy legközelebb mélyebbre vágjon. Ő párszor alig észrevehetően összerezzen, de emelt fővel megy el a szekrényéig és ezt imádom. Büszke vagyok rá, mert el tudja hitetni az emberekkel, hogy nem is figyel rájuk, de én tudom, hogy ez nem igaz, nagyon is figyel és fáj neki.
Miközben a szekrényében kutat, a karjára teszem a kezem. Egy pillanatra felém fordul és mosolyra rándul a szája, de a következőben olyan, mintha az egészet csak képzeltem volna.
- Sziasztok - lép oda hozzánk az ikrek egyike. Leslie az.
- Szia - mosolyodom el.
Doug morog valamit.
- Douglas, beszélhetünk? - kérdezi Leslie.
- Persze, Kim jelenlétében - fordul felé Doug.
- Négyszemközt nem lehetne?

Doug

- Bocsika, Leslie, de akármit is szeretnél mondani, Kimnek mindenképp elmondom, úgyhogy akár meg is spórolhatod nekem a melót és mondhatod előtte - mondom és próbálok lazának tűnni, pedig a srác levesz a lábamról.
Nagyooon dögös. Fekete pólója a testéhez tapad, látszódnak az izmai és szintén fekete csőnadrágja is olyan, mintha rászabták volna.
- Csak azt akartam kérdezni, áll-e még az ajánlatod - mondja halkan.
Ajánlat? Miféle ajánlat? Elég értetlenül nézhetek rá, de Kim ott vigyorog mellettem és ez gyanús.
- Ajánlat? - kérdezek vissza.
- Hát, hogy igyunk meg valamit egyszer. Persze én megértem, ha azóta meggondoltad magad, csak...
- Nem, nem, oké - vágok közbe. - Nem gondoltam meg magam.
- Szuper - mosolyodik el Leslie. - Akkor majd megbeszéljük.
Int és már ott sincs.
- ÚRISTEN! - ugrandozik Kim örömében. - Randira hívott!
- Tényleg? - kérdezem értetlenül.
- Nemár, hát nem látod, hogy bejössz neki?
- Én? Neki? Csajszi, láttad, hogy néz ki?
- Néztél már tükörbe, haver? - kérdezi Kim.
Rámosolygok.
- Figyelj, csajszi, Leslie nagyon dögös. Kiköpött Alec.
- Te pedig kiköpött Magnus Bane vagy. Összeilletek.
Elfintorodom.
- És a drága ikertestvére?
- Mi van Jonathannal?
- Én is azt kérdezem.
- Jól néz ki - von vállat Kim lezseren.
- Ennyi?
- Ennyi.
- Csajszi, elfelejted, kivel beszélsz. Doug vagyok, a legjobb barátod. Engem nem versz át. Bejön neked a srác.
Kim szándékosan nem vesz tudomást rólam, de az arcán megjelenik két kis piros folt - olyan, mintha valaki megcsípte volna, pedig csak elpirult. Rákacsintok és húzok órára.
A nap dögunalmasan telik, néhányan azt kívánják, haljak már meg és egyéb aranyosságok, de nem figyelek rájuk. Csak az jár a fejemben, hogy randim lesz Leslie-vel. Valamikor. Mert ez randi, nem? Egy dögös meleg srác inni akar egy másik meleg sráccal... Más magyarázat nem lehet.
Ebédszünetben az ebédlőben Leslie odajön hozzám.
- Szia - köszön.
- Szia - mondom lazán.
- Mit szólnál a ma délutánhoz? - kérdezi. - Vagy van valami más terved suli után?
- Nincs - mondom. - Jó lesz.
- Szuper. És hol? Újak vagyunk itt a testvéremmel, nem igazán tudom, mi hol van.
- Találkozzunk majd a bejáratnál, addigra kitalálom a helyet - javaslom.
- Szuper - mosolyodik el Leslie. - Akkor délután.
És már rohan is a testvéréhez, én pedig megyek megkeresni Kimet.
- Doug! - kiabál utánam valaki és azt kívánom, bár ne tenné.
Megfordulok és bevárom. A tipikus focista felső van rajta, szőke haja izzadt - biztos az edzővel volt órája -, kék szeme aggódva fürkész.
- Mit akarsz, Adam?
- Jól vagy? - kérdezi. - Hallottam, mi történt, és...
- Mindenki hallotta, mi történt.
- Aggódtam érted - fejezi be.
- Érdekes. Mikor a focista társaid vernek szarrá, roppant jól leplezed az aggodalmad.
- Beszéljük meg, jó? Délután.
- Programom van - mondom.
- Miféle programod? - kezd dühbe jönni.
- E...
- Ehhez tulajdonképpen semmi közöd - lép mellém Kim.
- Te maradj ki ebből, Palmer!
- Hű, haver, bocsi, én csak a csalódástól akarlak megóvni. Dougot nem érdekled.
- Majd ha ezt ő mondja, akkor elhiszem - néz rám Adam.
- Nem érdekelsz - mondom. - Randim lesz délután.
- Randid - mondja Adam. - Még csak most szakítottatok Jamesszel. Nem elég, hogy buzi vagy, még AIDS-es is akarsz lenni. Szép.
- Állj le, Adam! - csattan fel Kim, mire az ebédlőben minden szem ránk szegeződik.
- Ugyan, Palmer - mondja Adam, aki szintén észrevette, hogy mindenki minket néz. - Ne védd ezt a buzit!
- Én kitekerem a nyakad, te idióta kis... - kezdi Kim és már menne neki Adamnek, de elkapom.
- Ezt nem kéne, drágám - mondom halkan.
- Drágám! - horkan fel Adam. - A buzi drágájának hívja a transzit, hát ez röhej.
- Minek nevezted Kimet? - nézek rá és a tekintetem olyan sötét, mint egy fekete lyuk.
- Transzinak. A napnál is világosabb, hogy az. Férfi ruhákat hord, veled lóg... Csak egy büdös kis transz...
És ekkor megütöm Adamet. Amiii, őszintén szólva nem a legbölcsebb ötlet, pláne, hogy az ebédlőben ott a komplett foci- és hokicsapat. És bármennyire is utálják a hokisok a focistákat, a meleg srác nem kötekedhet a sportolókkal. Nagyon nem. Ugyanis a két csapat egyszerre pattan fel és indul meg felénk, de nem figyelek rájuk. Adamet nézem. Ő volt az első szerelmem és azt mondják, ez megmarad. Most pedig megütöttem. Dühösen néz rám, a szája sarka véres és készül, hogy visszaüssön. Lendíti az öklét, én pedig behunyom a szemem és várom a csapást, de nem ér el.
Pár másodperc elteltével kinyitom a szemem és észreveszem, hogy Kim előttem áll.
- Mit csinálsz? - súgom.
- Nem hagyom, hogy bántson - mondja, miközben farkasszemet néz Adammel. - Hagyd őt békén, érted? Soha a közelébe se menj! Túlvan rajtad, te is lépj tovább!
Halkan beszél, rajtunk kívül senki nem hallja. Én a helyében ordítanék, hogy mindenki megtudja, az imádott csapatkapitányuk is csak egy buzi, de Kimben több emberség van, mint bennem és nem okoz feleslegesen fájdalmat és bonyodalmat másoknak. Ezért is ő a legjobb barátom.
Ekkor, mielőtt az izomagyak csürhéje nekiállna szétrúgni a seggem, bejön egy tanár. Na ki? Na?
- Már megint ti? - nyög fel. - Kim, Doug, az igazgatóiba és valaki kísérje el Mr. Ferannát az iskolaorvoshoz!
Két gorilla körbefogja Adamet és eltámogatják, mintha legalábbis akkora sérülést okozott volna az öklöm. A tanár pedig szigorúan néz ránk, így Kimmel megindulunk utána.
Még mielőtt kiérnénk az ebédlőből, megszólalok:
- Kimnek semmi köze ehhez, Mrs. P. - mondom. - Csak engem akart védeni.
- A tetteknek következményei vannak, Douglas. Kimberly pontosan tudta, mit csinál.
- De...
- Doug, csend! - szól rám Kim. - Anya - néz Mrs. P-re -, nem Doug tehet róla. Én kezdtem el Adammel balhézni, és...
- Ezt a beszámolót tartogasd az igazgató úrnak, ifjú hölgy!
Kim
- Úgy érted, apának? - csattanok fel, épp, mielőtt kilépnénk az ebédlőből.
Persze eddig is néma kuss volt és minket bámult mindenki, de most azt is meg lehetne hallani, ha egy tollpihe földet érne.
- Amíg az iskolában vagyunk, addig igazgató úr - közli velem anya.
- Persze - felelem szinte remegve, ökölbe szorított kézzel. - Amíg az iskolában vagyunk, addig ő az igazgató úr, te meg a tanárnő, aztán, amint hazaérünk, megszűnök létezni. Mint Zack.
Na jó, a bátyám említésével talán túllövök a célon és talán nem az egész iskola alatt kéne lefolytatnom ezt a beszélgetést anyával, de...
- Nem tűröm, hogy így beszélj velem, pláne mindenki előtt! - sziszegi. - A bátyád...
- A BÁTYÁM MEGHALT! - ordítom. - Mikor vesztek már végre tudomást róla? Meddig akarjátok még a szőnyeg alá söpörni a problémát? Zack halott! De én még itt vagyok! Ne tegyetek úgy, mintha én is elmentem volna!
- Menj apád irodájába - sziszegi anya. - Doug, kísérd fel!
Doug karon fog és elindul velem kifelé. Amint elhaladok anya mellett, hátrapillantok. Mindenki minket néz, de a tömegben kiszúrok két arcot. Az ikreket.

4 megjegyzés:

  1. Ding-dong, jöttem zaklatni! Ez a rész is nagyon tetszett, az ikrekkel sikerült rendesen meglepned, én komolyan azt hittem, hogy Leslie lány lesz aki beleszeret Kimbe (vagy valami ilyesmi), de így, hogy egy fiúra ruháztad ezt a nevet, nagyon egyedi lett... Dougról szólva... más sztorikban mindig zavar, ha a főszereplő árva, mellé még öngyilkos hajlamú is, plusz piszkálják a nemi identitása miatt, de itt valahogy nem zavart, lehet azért, mert érthető volt, megvolt az az ok-okozat összefüggés. Kimet nagyon bírom, ez a "kikiabálhatnám-hogy-te-is-meleg-vagy-de-nem-akarok-felesleges-balhét-csak-hagyd-békén-a-barátomat" személyiség nagyon bejön, pont azért, mert ebben is inkább Dougra hajazok, én is inkább kikiabálnám amit kell, hadd szenvedjen a másik, ezért ordítok mindig a TV- meg a könyvszereplőkkel, amiért ebből a szempontból érettebben viselkednek mint én, de sebaj. Palmer szülőknél ambivalens érzéseim vannak, hol bírom őket, mint az elején amikor Doug is az irodában volt, itt a végén voszont Ms. P. nagyon nem volt szimpi. Ikreket eddig bírom, alig várom, hogy többet megtudjak róluk. Csak így tovább, kíváncsian várom a kövi fejezetet 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy pillanatra elgondolkoztam, miért hitted, hogy Leslie lány, de rákerestem a névre és valóban elég sok nő él ezzel a névvel. Én mindig férfi szereplőknél láttam ezt a nevet könyvekben, filmekben, fura.:D
      Reméltem, hogy Douggal nem lövök túl a célon, örülök, hogy eddig még nem zavaró, hogy ilyen kis szerencsétlenre írtam szegénykét, remélem, a folytatásban sem fog zavarni, lesznek még itt érdekességek. (Meg kéne tanulnom befogni a számat.)
      Ismét nagyon köszönöm a kommentedet, nagyon jól esett, vigyorogtam az olvasása közben, mint a tejbetök.^^

      Törlés
  2. Hú.
    Nagyon megfogott a sztorid, azt hiszem renszeres olvasód leszek. �� Fura, egyébként nem vagyok oda a középiskolás sztorikért, nagyon tudnak irritálni a női főszereplők E/1-ben, és egy sorozatba is csak akkor kezdek bele, ha már minden része megjelent. Itt viszont egyik sem zavart, Kim nagyon szimpatikus, Doug sem a 'meleg legjobb barát' sablonfigurája. Ami viszont a legjobban tetszik, és ami igazán meg tud fogni, az a stílusod. Egyszerűen jó olvasni, úgy írsz, hogy az ember bele tudja élni magát. A nyelvezet is tetszik, a szereplők érezhetően tinik, mégsem tűnnek butácskának, mint az sok tiniregényben előfordul. Egyszóval, élveztem az olvasást, és nagyon várom a további részeket. ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aranyos vagy, nagyon szépen köszönöm! Örülök, hogy tetszik.:)

      Törlés