2018. április 27., péntek

A Wattpad bűvöletében

Hejhó, édeseim!
Nem gondoltam, hogy valaha posztolok még ide, de most úgy érzem, nem árt, ha megteszem. Szóval van egy regényem, ami a Sarki fény címet viseli. Beküldtem Aranymosásra, de nem sikerült kikerülnöm vele, úgyhogy innentől kezdve nem köt a megállapodás, miszerint nem publikálhatom. Gwen pedig okos - Tomival mos -, és publikálja... Wattpadon. A látszat ellenére a történet LMBT, ha lehet, nem leplezném le már a legelején, a lényeg, hogy olyan színesek a szereplőim, mint az a bizonyos zászló. Szóval arra kérném az itt járókat, hogy nézzenek be oda is, és akik csalódtak a D&K-ban, azok ezt ne vegyék készpénznek, a Sarkiba apait-anyait beleadtam.:D Katt ide, ha el akarjátok olvasni, és ha már arra jártok, a fent lévő novelláim sem olyan rosszak.:D
Köszi mindenkinek, imádok mindenkit (azt is, akit nem).♥
Gwen

2018. január 14., vasárnap

Zack spin off és viszlát!

Sziasztok!
Adam spin offjának a végét már hoztam múlthéten, most pedig itt az egyetlen spin off Zack szemszögéből. Amint ennek vége, búcsút veszünk egymástól, könnyes elköszönést majd lent olvashattok. Vagy nem. Még nem tudom. Addig is...
Jó olvasást!
Gwen

- Hé, hugi! - lépek be Kim szobájába. - Elugrom Freddel bulizni, nincs kedved jönni?
Kim megrázza a fejét, aztán rám emeli a tekintetét.
- D-t várom. Elugrott fagyit venni, hogy telezabálja magát vele.
- Megint összebalhéztak Adammel? Komolyan mondom, a srácnak találnia kéne egy normális pasit.
- Mint te? - kérdezi, én pedig érzem, hogy elpirulok. Lángol az arcom, mint általában, ha feljön a Doug-téma. - Ugyan, csak valld be neki, mit érzel!
- Van párja.
- De ha te lennél a párja, annak ő is jobban örülne.
- Mégsem én vagyok.
- Mert heteronak hisz.
- Nem tehetek róla, hogy nem jött rá az igazságra. Na mindegy, jó lelkizést, mondd Dougnak, hogy Adam nem érdemli meg!
- Oké. Jó bulizást, bratyó!
Elmosolyodom és kimegyek a házból. A haverom, Fred kocsija már a házunk előtt áll.
Fred Matthews egy tipikus rossz fiú. Nem jár suliba, mert kicsapták, mikor bicskát fogott valakire, helyette éjjel-nappal csak bulizik, ami nála elég komoly. Nem csak legurít pár sört, mint a legtöbben, ő totál máshogy nyomja. Minden egyes nap lerészegedik, a szervezetébe juttatott sok-sok drogról pedig ne is beszéljünk. Fred példaképei a már letűnt korok legnagyobb rockzenészei - Alice Cooper, Steven Tyler, Nikki Sixx -, és az ő életmódjukat is folytatja. Sorban szedi fel és dobja el a lányokat, Jack Daniels-szel kel és fekszik, kokaint szív, heroint lő, a silány minőségű cuccokról nem beszélve! Emellett fegyvere is van, hiszen Amerikában élünk vagy mi a szösz, a fegyverek olyanok, mint a karunk hosszabbításai. Nekem persze nincs és sosem használtam, de ritka errefelé az ilyen. A városban van fegyvere szinte mindenkinek még akkor is, ha felháborítónak tartja a feltételezést is, hogy ő valaha is fegyvert vásárolt volna. Ha nincs legalább egy pisztolyod, nem vagy senki.
Nem tudom, miért barátkozom Freddel, mikor semmi jó nincs abban, hogy vele lógok. Utálok vele lenni, talán csak azért nem kopok le róla, mert hiszem, hogy a lelke mélyén ő is egy rendes ember és kell valaki, aki ezt előhozza belőle. Persze ő nem akarja ezt, a legtöbbször beszarinak nevez, amiért nem vagyok hajlandó lövöldözni az éjszaka kellős közepén egy lepusztult hangárban, vagy puhapöcsnek hív, amiért szeretek a húgommal és a legjobb barátjával lógni. Neki sosem volt jó kapcsolata a családtagjaival, az apja börtönben csücsül, az anyja meg egy drogos prostituált volt, tehát Fred beleillik a tipikus amerikai modellbe: zűrös "család", zűrös kölyök.
- Cső, haver - pattanok be a tragacsába.
- Baszki, már azt hittem, sosem érsz ki - mondja egy minden bizonnyal füves cigit szívva.
- Inkább indulj!
Már rég megtanultam, hogy ha Fred méltatlankodik, a bocsánatkérés sosem jó megoldás, mert beszarinak, puhapöcsnek és hasonlóknak titulál, majd szétveri a képed. Azt akarja, hogy állj ki magadért, úgyhogy ha vele vagyok, elrejtem az igazi énem és csak színészkedem. Már tök profin megy.
Odaérünk a szokásos raktárépülethez, ahol mindig bulizni szoktunk Fred többi drogos haverjával, de most senki nincs itt.
- Haver, nem azt mondtad, hogy buli lesz?
- Kussolj, Palmer! - mordul rám. - Bulizunk.
- Ketten? - vonom fel a szemöldököm, de azonnal meg is bánom. Fred nem az a típusú ember, akivel szarakodni lehet. Dühösen felém is fordul, a következő, amit észreveszek, az pedig egy üres üveg, ami a fejem mellett húz el.
- Van még kérdés, Palmer?
- Hol a pia? - kérdezem rezzenéstelen arccal.
A második, amit megtanultam Fred mellett, az az, hogy nem szereti, ha visszakozol. Ha fenyegetően lép fel, a legrosszabb, amit tehetsz, hogy lapítasz. Ennél még az is jobb, ha nekiállsz visszadumálni neki. A legjobb megoldás kétségtelenül valami semleges fellépésű dolog, amivel nem húzod ki nála a gyufát, de nem is tűnsz beszarinak.
Fred elmosolyodik, ami sokkal inkább tűnik vicsorgásnak, de már megszoktam. Eltűnik, két perc elteltével pedig négy üveg piával tér vissza, ebből kettő valami olcsó whiskey, a másik kettő pedig vodka.
A másik, amit tudni kell Fredről: szívből gyűlöli a sört, túl csajosnak tartja, ő csak rövideket iszik, viszont azt dögivel. Ebben az apjára ütött - mint minden másban -, a srác is olyan hímsoviniszta barom, mint az apja. Amúgy apukát azért csukták le, mert kinyírta Fred anyját, miután az gyerektartásért dörömbölt az ajtaján az akkor tíz éves Freddel az oldalán.
Elveszem az egyik üveg vodkát a sráctól, felbontom és meghúzom. Utálom az ízét, nem tudom, az oroszok hogyan képesek csak ezt inni. Azt meg pláne nem vágom, hogyan lehet ilyet készíteni. Ezzel az erővel telített alkoholt is vedelhetnének, majdnem ugyanott tartanak (jó, tudom, még vagy 60% hiányzik hozzá).
Pár kör pia után már azt sem tudom, hol vagyok és mit keresek ott. A srác összefüggéstelen dumáján nevetek, majd leülünk egymás mellé a földre és tovább nevetünk. Nem tudom, min, de nagyon vicces lehet, mert a könnyünk is folyik. Azt hiszem, kezdem őt megérteni. Nem azért mutatja magát ilyen keménynek, mert a szülei tönkretették őt, egyszerűen csak el akarja rejteni az igazi énjét, mert tudja, ha mások látnák, sebezhető lenne.
Megcsókolom őt. Fogalmam sincs, miért, egyszerűen helyénvalónak érzem, bár talán nem kellett volna. Ellök magától, a földre dönt és amíg lent tart, előveszi a pisztolyát. Erre azonnal mozgásba lendülök, lerúgom őt magamról és amennyire az egyensúlyom engedi, lépek párat hátrébb felemelt kézzel. Rám szegezi a pisztolyt.
- Fred - mondom. - Haver, ne csináld!
Lehet, hogy nem pont ezt mondom, nem tudom. Összefüggéstelenül beszélek, ő pedig összefüggéstelenül ordít. Dühös, szörnyen dühös, én pedig félek. Most értem meg... Fredben nincs semmi jó. Nem lehet rajta segíteni, nem a családja és a félelme tette ilyenné, ő maga a megtestesült gonosz. Élvezi, ha árthat másoknak és igyekszik minél több alkalmat találni erre. Ártani akar. Ölni akar. Meg akar ölni és meg is fog ölni. Látom rajta, hogy nem hagyja annyiban. Ha most valahogy sikerül is meglépnem előle, utánam jön és bosszút áll. Ha nem rajtam, akkor a szeretteimen. Kim. Doug. Anya. Apa. Őket venné célba, ha én eltűnnék. Bántaná, talán még meg is ölné őket, hogy fájdalmat okozzon nekem.
Abbahagyom a hátrálást, lassan leeresztem a kezeimet. Fred a mellkasomra irányítja a pisztolyt, még mindig üvöltözik és most már kezdem érteni. Arról van szó, hogy egy hülye, undorító kis buzi vagyok. Lenyelem a sértést, mert ennél sokkal rosszabban is részem lesz nemsokára. Nincs itt senki, aki a segítségemre siethetne és ez talán jól is van így. Ha lenne itt valaki, Fred őt is megölné. Istenem, de jó, hogy Kim Douggal lelkizik! Kim. Basszus, Kim, úgy sajnálom. Remélem, megmondtad Dougnak, hogy jobban érdemel Adamnél. Remélem, talál valakit, aki úgy szereti őt, ahogy megérdemli.
Kicsordul a szememből a könny. Sosem fogom tudni megmondani Dougnak, hogy szeretem. Többet nem tudom majd cukkolni a húgom és nem fogok tudni segíteni neki. Nem leszek ott, ha szüksége lesz rám. Anya és apa csalódni fognak bennem, amiért bulizni jöttem, mikor a gondjaimra bízták... És...
Durranás. Valami - a golyó - szíven talál, a földre rogyok. Fáj, mint még soha semmi az eddigi életemben. Vérzem. Alattam a föld csupa meleg ragacs, a betonpadló repedései szívják magukba a vért, aminek az életet kéne lehelnie belém. Meg fogok halni.
Képek villannak be. Kim, amikor az első születésnapját ünnepeltük. Én két éves voltam, erre nem is kéne emlékeznem. Kim, amikor elsős volt és leállított a suliban. Akkor mutatta be Dougot. Kim, amikor egy kismadarat akar megmenteni, úgyhogy odaadom a pénzem, hogy állatorvoshoz tudjuk vinni. Kim, amint megkapja a labdát, amire vágyott. Kim a hatodik szülinapján. Kim Doug kórházi ágya mellett, mikor a fiú a halálán volt. Kim nagyapa ölében. Kim nagyapa temetésén. Kim egy kóbor kutyával. Kim, mikor megkapja az autóját. Együtt gyakorlunk, tanítom vezetni. Kim a frissen megszerzett jogsijával. Kim leszedi a focistákat Dougról. Kim a szobájában sír. Kim önfeledten nevet. Kim és Doug bekopognak hozzám az éjszaka közepén, majd röhögve iszkolnak el, mikor felébredek. Doug előbújik. Douggal és Kimmel bulizunk. Doug egy rózsaszín pólóval. Doug, amint sminkeli magát. Doug, mikor a pszichiáter azt mondja, szerinte bipoláris. Doug, amint a vállamon zokog. Doug ajka. Doug ajkának az íze, mikor megcsókoltam. Az az értetlen arckifejezés. Doug... Kim... Doug... Kim... Az emlékek egyre gyorsabban váltják egymást. Sajnálom, hugi, nem lehetek ott a szülinapodon. Ne haragudj!
Elmondom Kimnek, hogy szeretem Dougot. Kim visítozva ugrálni kezd. Kim átölel. Kim azt suttogja, szeret. Én is szeretlek, Kim. Sajnálom, hogy magadra hagylak.

**********************************
Ezzel tehát a végére is értünk. Köszönöm mindenkinek, hogy itt volt az elmúlt hónapokban, meg egyéb nyálas és cuki dolgok.
(És ismét köszönök mindent a drága Alice Wrightnak, aki mindig támogatott minden sztorimban, mióta ismerjük egymást. Örülök, hogy ráakadtál a D&K-ra nyáron és így megismerhettük egymást, nélküled fura lenne az élet.:D ♥)
Csók mindenkinek!
Gwen lelép.

2018. január 8., hétfő

Adam spin off #4

Sziasztok!
Meghoztam Adam spin offjának utolsó részét, ami amúgy nincs befejezve, de oda se neki. Lesz még egy Zacky spin offunk, ami cirka egy fejezetből áll, aztán elköszönök tőletek.:D Ehhez meg jó szórakozást.
Gwen

Éjszaka van, álmatlanul fekszem az ágyamban a plafont bámulva és Peteren gondolkozva. Két szobával arrébb van, lehet, hogy alszik, lehet, hogy nem, bár én inkább az utóbbira tippelnék. Miután anyuékkal megbeszéltem mindent, feljöttem, ő pedig még mindig a fürdőkádban ült. Egészen addig, míg végül ki nem rángattam, mert már jéghideg volt a víz. Akkor megtörölközött, majd felvette a ruhát, amit adtam neki és gyengéden megcsókolt. A következő pillanatban megint sírt.
Miután megnyugodott, megmutattam neki a szobát, amiben aludhat és tárolhatja a cuccait - amiket anyuék hoznak el az apjától -, ő pedig azt mondta, lefekszik aludni. Valószínűleg nem aludt, csak forgolódott álmatlanul, de nem akartam zavarni, úgyhogy elkezdtem videójátékokkal játszani. Estefelé Peter benézett hozzám, jó éjszakát kívánt, majd visszabattyogott a szobába, becsukta az ajtót és valószínűleg lefeküdt aludni. Én is így tettem, de azóta sem jött álom a szememre.
Apa azt mondta, a szerelem fáj, de megéri a sok szépség miatt. Mi a szép ebben? Mi a szép abban, hogy a fiú, akit szeretek, összeomlott? Hogyan találhatnám meg ebben a helyzetben a pozitívumokat, hogyan tudnám egy kicsit jókedvűbbé tenni őt, hogyan tudnék segíteni neki? Fáj, hogy ilyennek látom, mert azt szeretném, hogy boldog legyen. Ebbe így bele fogok rokkanni.
Lassan kinyílik a szobám ajtaja és Pete bedugja rajta a fejét.
- Alszol? - suttogja.
- Nem.
- Itt aludhatok?
- Persze.
Kitárja az ajtót, bejön rajta, aztán ismét becsukja. Egy szál alsóban van. Lassan megindul az ágy felé, én pedig kicsit helyezkedem, hogy beférjen mellém. Felemelem a paplant, mire bebújik alá, a fejét a mellkasomra teszi és átölel.
- Nem tudtam aludni - mondja.
- Én sem.
- Elmondtad az igazat a szüleidnek.
Nem kérdezi, kijelenti, mégis úgy érzem, meg kell erősítenem.
- Igen.
Peter nem felel. Mutatóujjával a szegycsontomnál kezd körözni.
- Anyuék holnap elhozzák pár cuccodat - mondom.
- Nincs sok cuccom - motyogja Pete. - Miután előbújtam, apa a nagy részét kihajigálta. Szerintem már a tankönyveim sincsenek meg, ruhám is csak az van, ami ma volt rajtam.
- Akkor elmegyünk vásárolni!
- Nincs pénzem.
- Pete, láttad te, milyen házban élek? - kérdezem. - Nem hiszem, hogy a pénz akadály lenne.
Pete felemeli a fejét, úgy néz rám, mintha nem hinné el, amit mondok.

2017. december 20., szerda

Adam spin off #3

Sziasztok!
Oké, skacok, tudom én, hogy nincsen vasárnap, de nem tartom túl fair dolognak, hogy 24-én, szenteste napján hozzak bármit is, bizonyára mindenki karácsonyi hangulatban lesz már addigra és csak a családjával szeretne lenni szeretetben, békességben, meg ilyenek, amik a karácsony lényegét jelentik. Szóval úgy döntöttem, ez a nap pont olyan jó alkalom, mint bármelyik másik - kivéve ugye a karácsonyi időszakot -, hogy hozzam a következő spin off részecskét. Tehát meghoztam az utolsó előtti Adam spin offot. És csak egy kicsit hosszú. Tényleg. Olyan 18 oldal.
Jó olvasást! És kellemes ünnepeket mindenkinek!^^
Gwen

Az ebédlőben vagyok, a srácok épp azon tanakodnak, kit verjenek meg legközelebb, de én nem figyelek rájuk. Petert keresem a tekintetemmel. Már egy hét telt el a melegbáros találkozásunk óta, azóta pedig nem beszéltünk. Egy hét telt el azóta, hogy kijelentettem, meleg vagyok és vele járok. Egy hét. Egy szaros hét, amióta mintha felszívódott volna. Mintha kerülne engem. Pedig én igyekszem ám észrevenni. Őt keresem, valahányszor végigmegyek a folyosón, az ebédlőben, amint belépek, aztán helyet foglalok és csak az ajtót nézem, míg vége nincs az ebédszünetnek. De sosem látom.
A mai nap azonban más. Már javában zajlik az ebédszünet, amikor nyílik az ebédlő kétszárnyú ajtaja és belép rajta Peter. A srác pont ugyanolyan göncökben van, mint általában, semmi eltérés a megszokottól, de nem is baj... Neki jól áll ez a stílus. Persze amint meglátom, felpattanok az asztaltól és megindulok felé. Hallom, hogy Tank utánam szól, de nem foglalkozom vele, csak megyek Peter felé.
- Szia - lépek oda hozzá, mikor már a sorban áll és a kajájára vár.
- Adam. Szia.
- Nem láttalak az elmúlt napokban.
- Most kérdőre vonsz?
- Csak az érdekel, szándékosan kerültél-e.
- Nem - mondja halkan. - Nem voltam suliban.
Van a hangjában valami, ami nem tetszik. Nem kételkedem abban, hogy az igazat mondja, de egyszerűen érzem, hogy valamit elhallgat. Miközben a kajájáért nyúl, végignézek rajta és észreveszek pár kissé zöld foltot a felkarján, ami mintha ujjak nyoma lenne. Megvárom, míg elveszi a kaját, majd javaslom, hogy üljünk le ahhoz az asztalhoz, ahonnan felpattantam. Peter a focista srácok felé néz és elfintorodik.
- Nincs az a pénz - jelenti ki.
- Elküldöm őket - mondom.
- Persze. A nagy Adam Ferannának csak egy csettintés és mindenki teszi, amit ő akar.
- Most mi bajod?
- Semmi, Adam - vágja rá dühösen. - Egyszerűen csak... te mindent megkaphatsz, érted?! Minden az öledbe repül.
Értetlenül nézek rá, aztán elveszem tőle a tálcát és ledobom az egyik asztalra, majd karon fogom - nem ott, ahol a foltokat láttam - és kivonszolom az ebédlőből. Közben persze tiltakozik, így minden fej felénk fordul, de engem ez baromira hidegen hagy. Kirángatom Petert a folyosóra, aztán dühösen a falnak lököm.
- Mi bajod? - rivallok rá.
- Ó, a nagy Ferannának nem tetszik, ha valaki megmondja az igazat? - vigyorodik el Peter és egyszerűen tudom, hogy most valami elkattant nála. Most nem az a Peter, akit mindenki ismer, ez valaki egészen más. Egy másik személyiség - persze nem úgy, mintha disszociatív személyiségzavarban szenvedne.
- Hűtsd le magad!
- Nem! Tudod, Adam, a tököm is tele van azzal, hogy te bármit megtehetsz! A hülye gorilláid évekig verték Dougot, te meg nem törődtél vele, pedig együtt voltatok! Túl gyáva voltál, hogy szembeszállj velük, viszont ápoltad Doug sebeit, milyen édes! Az iskola háromnegyede nagy homofób, minden buzit utálnak, de úristen, a nagy Kapitány, Mr. Tökély előbújik és egyből senkinek semmi baja a homoszexualitással! Tudod mi van, Adam? Nem mindenki ilyen szerencsés! Vannak, akik, ha előbújnak mondjuk az apjuknak, verést kapnak. Vannak, akiket katonai táborba akarnak küldeni a nyáron, hogy kiverjék belőlük a buziságot! Nem mindenki Adam Feranna, vannak emberek, akiknek gondjaik vannak, érted?!
Elengedem őt, már nem nyomom a falnak. Állok előtte megkövülten, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Ezért van ujjak nyoma a kezén. Előbújt az apjának, aki megverte.
- Pete - motyogom.
- Hagyj békén, Adam! - lök hátrébb.
Nem vagyok rá felkészülve, nem védekezem, aminek az eredménye az, hogy a földön kötök ki. Peter lenéz rám fentről és dühösen sziszegni kezd:
- Milyen érzés egyszer a padlón lenni, Kapitány?
- Ne csináld ezt! Megoldjuk, Pete. Beszélek apáddal. Megoldjuk.
- Megoldjuk? - röhög fel. - Mi semmit nem oldunk meg, Adam. Csak szállj le rólam!
Pete ezzel faképnél hagy, én pedig a padlón vagyok - minden értelemben. Továbbra is az iskola kövezetén ülök, ahová Peter lökött, miközben azon rágódom, amit mondott.
"Nem mindenki Adam Feranna" - visszhangzik a fejemben. - "Vannak emberek, akiknek gondjaik vannak." Nekem is vannak gondjaim, Pete. Mindenkinek vannak.
Feltápászkodom a földről és kisétálok a suliból. Bepattanok a tizenhatodik születésnapomra kapott vörös Ford Mustangba és vadállat módjára végigvezetek a városon. Otthon beparkolok a ház elé, ahol szüleim autói is állnak, de nem szállok ki a kocsiból. Leállítom a motort és elsírom magam. Kirobban belőlem a sírás. Én, Adam Feranna nyolc sírásmentes év után újból szabad utat engedek a könnyeimnek.
Már vagy tíz perce ülök a kocsiban és sírok, mikor anya kilép a házból. A fülénél szokás szerint telefon, int nekem, hogy menjek be, majd visszamegy a házba. Letörlöm a könnyeimet és a visszapillantóban ellenőrzöm, látszik-e, hogy sírtam. Naná, hogy látszik.
Kiszállok a kocsiból és bebaszom az ajtaját. A táskámat a vállamra kapom és bemegyek a kis kastélyunkba. A házunk tipikusan olyan, mint a többi gazdagé. Fényűző. Ordít róla, hogy van pénzünk. Gyűlölöm. A pénz kurva nagy átok tud lenni néha, mert az emberek azt hiszik,ez határoz meg engem. Mint most Peter... Azt hiszi, azért, mert a szüleimnek van egy rakás pénzük és egy hülye Mustanggal furikázom, nekem már nem is lehetnek gondjaim. Kapd be, Peter Adams!
Dühösen felvágtatok a szobámba és bevágom magam mögött az ajtót, még arra sem veszem a fáradtságot, hogy köszönjek a szüleimnek. Nem mintha ráérnének.
Bekapcsolom a laptopomat és azon tanakodom, gyilkolós játékokkal vagy pornóvideók nézésével vezessem le a feszültséget, mikor nyílik a szobám ajtaja.
- Suliban kéne lenned - lép be anyu.
- Ja, de mint látod, nem vagyok ott.
- Te sírtál? - érkezik a kérdés.
- Nem.
- Vörös a szemed.
- Biztos előjött az allergiám.
- Sosem voltál allergiás semmire.
Persze, ezt tudja. De azt, hogy milyen poszton játszom a csapatban, vagy azt, hogy melyik a kedvenc kajám, nem. Köszi, anya.
- Szóval, mi a baj? - ül le az ágyam szélére, én pedig lecsukom a laptopot, mielőtt észrevenné, hogy egy pornóoldalt töltöttem be.
- Csak összejött minden.
- Évek óta nem sírtál, pedig sokszor jött össze minden. Mikor az az intézetis haverod, Doug megszakította veled a kapcsolatot, akkor sem voltál ilyen. Most mi történt?
Intézetis haver. Ja. Belül ordít bennem valami. Azt ordítja: ANYA, DOUG A PASIM VOLT. MELEG VAGYOK, VEDD MÁR ÉSZRE! De nem mondok ki semmi ilyesmit. Azt akarom, hogy észrevegye anélkül, hogy kimondanám. Azt akarom, hogy figyeljen rám annyira, hogy rájöjjön.
- Semmi extra - mondom végül. - Nem sírtam, csak allergia. Az edző valami új cuccot használ, biztos attól. Ami összejött, az meg csak a hülye csapat. Bénák.
- Oké - felel anya és tudom, hogy elhiszi, amit mondtam. Sosem kételkedik a szavamban. Az évek során már rájött, hogy nem vagyok egy érzelmes típus, úgyhogy, ha azt mondom, allergia és a srácok bénák, akkor az úgy is van. Na nem mintha a srácok bénák lennének, zseniális a csapat, de ő ezt nem tudja, hisz egy meccsemen sem volt kint soha.
Anya felkel az ágyamról és kimegy a szobából, én pedig hason az ágyra fekszem és kapcsolok be pornót. Persze amilyen szerencsés vagyok, apa benyit a szobámba. Nem értem, mi van az őseimmel, mindig kopognak, most meg csak úgy nyitogatnak be minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
- Hé, fi... - kezdi apa, de azonnal el is hallgat. Ahogy belépett, leállítottam a videót, de határozottan ki lehet venni, hogy lány az nincs benne.
Apára emelem a tekintetem, ő meg felvont szemöldökkel nézi a monitort.
- Egy fiú keres - mondja végül. - Valami Peter. Lent vár.
Úgy pattanok fel, mintha puskából lőttek volna ki. Elviharzom apa mellett, aki még mindig a laptop képernyőjén lévő srácokat bámulja, leszáguldok a lépcsőn és a nappaliba rohanok, ahol ott ül a nagy bőrkanapén totál elveszetten a srác, aki ma rám támadt.
- Szia - nyögöm ki.
- Ó. Szia - fordítja felém a fejét meglepetten.
- Suliban kéne lenned - mondom.
- Neked is - mosolyodik el, majd felkel a kanapéról és zavartan babrálni kezdi a felbecsülhetetlen értékű perzsa szőnyeget a lábával. Lyukas a zoknija a nagylábujjánál. - Figyelj, én csak szerettem volna bocsánatot kérni azért, amit a suliban mondtam. Nem akartam rajtad kitölteni a mérgem, csak... nem is tudom. Téged okoltalak, mert miattad mondtam el apának az igazat. De tévedtem. Biztos neked is vannak gondjaid. Ne haragudj.
- Sosem hallottalak még ennyire tőmondatokban beszélni - mosolygok.
Peter felnevet.
- Fura, igaz?
- Eléggé.
- Haragszol?
- Nem.
- És... megpró... khm, szóval az edző csak ennyit üzent.
Felvonom a szemöldököm, próbálom megérteni, mi ez a hirtelen változás Pete viselkedésében, de aztán észreveszem, hogy mögém néz, úgyhogy megfordulok. Anya és apa állnak a nappali ajtajában, mindketten minket figyelnek, mintha nem lenne jobb dolguk.
- Hagyd a színjátékot, Pete! - szólok hátra a vállam fölött, miközben anyáékra nézek. - Mit akartál kérdezni?
- Én... Nem hiszem, hogy ezt most... a szüleid... és... - motyogja zavartan, mire elszakítom a tekintetem apáétól és Pete felé fordulok.
- Azt akartad kérdezni, megpróbálhatjuk-e újra - lépek közelebb hozzá.
Mikor már csak egy lépés választ el tőle, Pete suttogva megszólal:
- Adam... Mit csinálsz?
- Csak figyelj! Ez a válaszom a kérdésedre.
Megragadom Pete pólóját a mellkasánál, magamhoz rántom és vadul megcsókolom. Eleinte nem viszonozza a csókot, úgy érzem, mintha zavart lenne, de végül felenged, körém fonja a karjait és a nyelvével utat tör a számba. Durván csókolom őt, semmi érzelem, semmi lágyság, csak a puszta vágy, az állatias ösztön irányít. Nem érdekel, hogy épp leleplezem magam a szüleim előtt. Nem érdekel, mit fognak szólni. Most azonnal fel akarom vinni Petert a szobámba, amit persze nem lehet.
Elhúzódik.
- Örülök, hogy megbeszéltük - mosolyog. - Feranna.
- Meghiszem azt, Adams.
Összenevetünk, mintha lenne egy közös titkunk, azonban ezt beárnyékolja az, hogy apám megköszörüli a torkát.
- Mi még itt vagyunk - mondja.
- Mielőtt üvöltözni kezdenél, Pete azért hazamehet?
- Nem fogok üvöltözni - mondja apa. - De ideje tisztáznunk néhány szabályt!
- Sosem voltak szabályok - mondom.
- Most lesznek! Ha pornót nézel vagy van nálad srác, zárd be a szobád ajtaját, mert nem akarunk rád nyitni! Azt hiszem, ennyi.
Sírva egymás vállára borulunk és minden happy...
Elhittétek, igaz? Szép is lenne, ha minden így működne. De nem, Peter Adams nem keresett fel engem suli után, a szüleim nem tudták meg, hogy meleg vagyok és egész biztos, hogy nem fogják áldásukat adni rá, ha megtudják. A szobámban fekszem az ágyon és zombikat gyilkolok halomra valami gagyi grafikájú játékban, miközben próbálom levezetni a felgyülemlett feszültséget. Mert az élet nem egy rohadt habos torta, hogy minden úgy történjen, ahogy azt te szeretnéd. Néha, ha meleg vagy, az apád nem mondja azt, hogy semmi baj, hanem megver. Néha a pasidat annyira szarul érinti, hogy jobb az anyagi helyzeted az övénél, hogy lekoptat. És néha nem kopog be, hogy bocsánatot kérjen és azt kérje, kezdjétek újra. Néha neked kell teperned, de kurva sokat. Természetesen nem azért, mert annyira bejön neked, de mikor már küzdeni kell érte, hirtelen valahogy izgalmasabb.
Szóval én, a naaagy Adam Feranna, a Kapitány, akit mindenki kedvel, akire mindenki felnéz, akit mindenki irigyel, aki sosem alázkodott meg senki előtt... Elkezdek teperni Peter Adams-ért.
Másnap van, én pedig a suli előtt várom Petert. Beszélnem kell vele - már ha egyáltalán bejön ma. Már húsz perce ácsorgok a bejáratban, de nem merek bemenni, mert biztos, hogy akkor jönne meg és elkerülnénk egymást, ezért inkább maradok továbbra is. Már kezdek fázni és ideges lenni, rossz előérzetem van, úgy érzem, valami történt Pete-tel. Félek, hogy az apja megint bántotta és legszívesebben elindulnék hozzájuk, de erőt veszek magamon és várok. Várok, egészen addig, míg be nem csengetnek, de mivel Peter még mindig nem érkezett meg, előhalászom a kocsikulcsom és elindulok a kocsim felé...
- Adam Feranna! - hallok egy dühös hangot.
Hátranézek, Mr. Palmer, az igazgató, Doug legjobb barátjának az apja áll mögöttem.
- Az iskola épülete a másik irányban van - közli jegesen.
- Aha. Elnézést, uram, de mennem kell.
- Szabad tudnom, hova? - vonja fel a szemöldökét.
Bírom Mr. Palmert, nem olyan, mint a legtöbb tanár az iskolában, ő megértő. Tudja, hogy nem minden a pénz, hogy aki gazdag, annak is lehetnek gondjai. Olyan, mintha megértené a diákjait, mintha mindenkinek a pótapukája akarna lenni, mintha azt szeretné, hogy a diákok bízzanak benne és el merjenek neki mondani dolgokat.
- Nem elég annyi, hogy le kell lépnem? - kérdezek vissza.
- Mr. Feranna, mindketten tudjuk, hogy amíg a tanítás ideje tart, ön az én és kollégáim gondjaira van bízva, szóval nem engedhetem el, hacsak nem szolgál kitűnő magyarázattal.
- Peter Adams bent van ma? - kérdezem.
- Nincs - mondja felvont szemöldökkel. Nem érti.
- Persze, hogy nincs - morgom. - Az apja nyilván megint megverte, mert meleg. Mr. Palmer, megengedné, hogy megnézzem, él-e még?
- Nem - vágja rá azonnal. - Értesítjük a rendőrséget, Mr. Feranna, de maga nem megy seho...
Mielőtt befejezné a mondatot, elrohanok a kocsim felé. Hallom, ahogy Mr. Palmer utánam kiabál, de pont nem érdekel. Bepattanok a kocsimba, kifarolok a parkolóból és húzok is Peterék háza felé. Útközben rápillantok Mr. Palmerre, aki épp telefonál, gyanítom, a seriffet hívja.
Őrült sebességgel hajtok Pete-ék háza felé, még szerencse, hogy ez a nyamvadt hely ilyen kihalt és napközben senki nem jár az utakon. Több piros lámpán is áthajtok, nem nézek körül a kereszteződésekben, simán balesetet okozhatnék és szenvedhetnék, de nem érdekel. Csak Pete jár a fejemben, az, hogy talán félholtan fekszik a házukban, hogy az apja üti, ahol csak éri, hogy a srác a földön fekszik magzatpózba kuporodva és zokog.
Lefékezek a házuk előtt és kipattanok a kocsiból. Nem zárom be, a kulcsot is bent hagyom, a motort sem állítom le, hogy el tudjunk tűzni innen, ha gáz van. Mármint persze, ha nem nyúlják le a verdámat, mielőtt kimentem Pete-et.
Az ajtóhoz megyek, ami zárva van. Csengetni nem akarok, úgyhogy halkan körbejárom a házat és benézek az ablakokon. A nappaliban nem látok senkit, a folyosón sem, de mikor a konyhához érek, azonnal vissza kell húznom a fejem. Peter az elektromos tűzhely mellett áll, az apja vele szemben és rászorítja a fia kezét a főzőlapra. Ami nyilván forró, legalábbis Peter arckifejezéséből ítélve.
A düh azonnal elönt, az agyam elborul. Hallom, ahogy Peter apja arról beszél, az ő fia ugyan nem lesz buzi, én pedig azonnal cselekszem.
Peterék háza elég régi és rozoga, ők a város egyik legszegényebb családja. Ziher, hogy az az ajtó is ócska már, úgyhogy előre szaladok és berúgom. Az első rúgásra enged, legnagyobb meglepetésemre azonban nem a zsanérok szakadnak le, hanem az ajtó korhadt fája reped szét. Kitágítom a lyukat akkorára, hogy beférjek rajta, majd bemászok, a konyhába rohanok, és hátrarántom Peter apját.
A nagy meglepetéstől azonnal elengedi a fia karját, aki vörös, hólyagos, égett szagú kezét azonnal leveszi a főzőlapról és már rohanna is a csaphoz, hogy hideg víz alá dugja.
- Pete - mondom. - Kint áll a kocsim. Szállj be!
- De...
- Szállj be a kurva kocsiba! - csattanok fel.
Pete kirohan a házból, az apja pedig utána kap, de én elrántom. Nem egy nagy termetű férfi, nem félek tőle. Alacsony, sörhasa van, bűzlik a piától és az izzadtságtól. Tipikus lecsúszott csávó, az ilyenektől felesleges tartani. Nem tudnak semmit tenni, ha az ember szembe mer szállni velük.
- Te is egy kis buzi vagy, mi? - köpi a szavakat, a nyála pedig beteríti az arcom.
- Meglehet - morgom, majd egyetlen pillanatnyi gondolkozás nélkül behúzok neki egyet.
A részeg férfi a földön terül el, én pedig rohanok a kocsimhoz, hogy minél hamarabb el tudjunk tűzni Pete-tel.
Beszállok a srác mellé, aki már megtalálta az elsősegély dobozt és épp kenné be a kezét, de én azonnal elveszem tőle.
- Hé!
- Ez másodfokú égési sérülés. Legalább. Ez a szar meg elsőfokúra jó.
- Akkor mi jó erre? - kérdezi, miközben a sírását próbálja visszafogni.
- A kórház - mondom, miközben beindítom az autót és a kórház felé veszem az irányt.
- Mit csináltál apával? - kérdezi halkan, a kezét bámulva.
- Kiütöttem. De nem lesz baja, ne aggódj! Mondjuk megérdemelné.
Iszonyúan dühös vagyok. Hogy lehet egy apa ilyen? Hogy szoríthatja a fia kezét a tűzforró főzőlapra csak azért, mert homoszexuális? Hogy tehet bárki is ilyet?
- Miért jöttél el?
- Vártalak a suli előtt, hogy beszélni tudjunk, de nem jöttél, én pedig úgy éreztem, történt veled valami. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy csak túllihegem a dolgot.
- De nem.
- Nem - rázom meg a fejem, majd leparkolok a kórház elé.
Leállítom a motort és nyitnám ki az ajtómat, de Pete nem mozdul.
- Hé - mondom gyengéden. - Megjöttünk.
- Ha te nem jössz, szerinted meddig tartja ott a kezem? - kérdezi és kirobban belőle a zokogás. - Meddig hagyta volna, hogy égesse a kezem? Mit akart elérni, Adam? Miért csinálta?
Basszus, én nem készültem fel arra, hogy sírni fog. Nem voltam felkészülve arra, hogy nem csak a testi sérüléseivel kell kezdeni valamit, nem számítottam arra, hogy sokkal súlyosabb sérüléseket szenvedett, mint a kezét borító hólyagok. Nem készültem fel erre.
- Nem tudom, Pete - motyogom. - Fogalmam sincs.
Kiszállok a kocsiból, átmegyek a másik oldalra és kinyitom neki az ajtót. Nem mozdul.
- Gyere! El kell látniuk.
Peter nagy nehezen kikászálódik az autóból, közben remeg, mint a kocsonya. Egész úton remegett, én pedig nem tudom, miért. A fájdalomtól vagy a félelemtől? A gondolattól, hogy a saját apja tette ezt vele? Az érzéstől, hogy elárulta az ember, aki felnevelte? Mi játszódhat le benne?
Átkarolom őt, támogatom a kórház bejárata felé. A sürgősségire megyünk, ahol a kezét látva a nővér azonnal bemegy az orvoshoz, mondván, sürgős beteg érkezett, és Pete már be is megy, én pedig kint várok.
A nővér odalép hozzám.
- Mi történt vele? - szólal meg gyengéd hangon.
- Miért kérdezi?
- Tudnunk kell.
- Kérdezzék meg őt!
- Megtörtént - mosolyog rám a nővér.
- Mit mondott?
- Hogy tudjon igazodni a kitalált történetéhez? Nézze, ha nem őszinték, mi nem tudunk segíteni és ez újból megtörténhet vele!
- Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ezt tegye vele - morgom dühösen. - Nem fogom hagyni, hogy megint bántsa.
- De ki? Ki bántotta?
Megrázom a fejem. Nem mondom el neki, hogy Petert az apja bántalmazta, mert a srác coming outolt. Nem mondom el, hogy az a részeges barom hogyan szorította a fia kezét a főzőlapra, hogy milyen undorítóan csillogott a szeme közben, hogy hogyan húzódott mosolyra a szája. Nem mondom el, hogy élvezte. Nem mondom el, hogy kiütöttem és nem mondom el, hogy legszívesebben megölném azért, mert bántotta Petert. Nem mondok semmit.
- Oké - sóhajt fel a nővér. - Fontos magának a fiú?
- Mi köze hozzá? - fordulok felé.
A nővér elmosolyodik.
- Ezt igennek veszem. Maga szerint meg tudja védeni attól, aki bántotta?
- Igen.
- Rendben. De ha most nem tesznek feljelentést és annak az embernek lesz valami baja a magával való összetűzésekből, ön húzza a rövidebbet.
- Ha Pete nem mondta el az igazat, én sem fogom - morgom.
A nővér vállat von és magamra hagy. Pár perccel később Pete kijön a dokitól bekötött kézzel. Erősnek próbál tűnni, nem sír, de látom rajta, hogy borzasztóan van.
- Gyere, elviszlek valahova - mondom, mikor mellém lép.
- Vigyél haza! - nyögi ki.
- Mi van?!
- Nézd, kösz, hogy jöttél és segítettél, de haza kell mennem. Ami... ami köztünk van, azt nem folytathatjuk.
Lehalkítom a hangom, miközben battyogunk ki a kórházból, hogy senki ne halljon meg minket.
- Nem mehetsz haza, az a vadállat ártott neked! Vagy talán ezt akarod? Bűnhődni akarsz azért, mert a saját nemedhez vonzódsz?
- Nem! Jézusom, hogy kérdezhetsz ilyet?
- Akkor mit akarsz, Peter? Apuci szeretetét? Akkor is, ha ez azzal jár, hogy lányokkal kell kefélned és sosem lehetsz önmagad? Olyan részeges disznó akarsz lenni, mint amilyen ő?
- Ne beszélj így róla! - csattan fel. - Ő az apám!
- Az apád, aki a forró főzőlapra szorította a kezed, hogy fájdalmat okozzon neked! - morgom és igyekszem minél gyorsabban kiérni a kórházból. - Nem fogom engedni, hogy visszamenj hozzá!
- Tényleg, Adam? Szerinted hova mehetnék?
Gúnyos a hangja, így adja ki magából a fájdalmát. Annyi gúnyt csempész a hangjába, hogy az elfedje a szomorúságot és a csalódást, amit igazából érez.
- Hozzánk - mondom, mielőtt átgondolhatnám.
- Mi?!
- Gyere hozzánk - nézek rá. - Elférnél, van elég hely. Lehetne saját szobád is, nem zavarna senki...
- Adam - vág közbe. - Azt mondtam, nem lesz köztünk semmi.
- Baráti szívesség.
- Sosem voltunk barátok. Mit akarsz tőlem, hm? Csak egy vigasztalódás vagyok neked, nem? El akarod felejteni Dougot.
- Ezt... honnan...
- Nem vagyok hülye, Adam. Szereted Dougot és fáj, hogy összejött Leslie-vel, ezért keresni akartál valakit, aki mellett elfelejtheted őt, én pedig pont kéznél voltam, maga Doug "ajánlott". Adsz a véleményére, nem igaz? Hisz ő az első szerelmed. Én ezt értem, Adam, de ne hazudj nekem! Ne mondd, hogy számítok, miközben csak Doug jár a fejedben!
- Nincs igazad.
- Nincs?
- Nincs. Gyere, szállj be!
- Nem megyek veled sehova, amíg meg nem magyarázod, miért nincs igazam?
- Szállj be, Pete! Útközben elmondom.
Peter kelletlenül beszáll a kocsiba, én pedig becsukom mögötte az ajtót, majd átsétálok a másik oldalra és beülök a volán mögé. Beindítom az autót és elindulok csak úgy céltalanul. Ha a kitárulkozásom után is haza akar menni, hadd menjen... Ha nem, akkor viszem magammal haza, mint egy kibaszott plüssmacit, amit a vidámparkban nyertem.
- Szóval? - szakít ki a gondolataimból.
- Szóval részben igazad van. Az elején tényleg azért kezdtem veled, mert el akartam felejteni Dougot. Ő mondta, hogy próbálkozzam be nálad, mert bejövök neked. Ami egyébként ordított rólad mindig is, pont ezért nem keltetted fel soha a figyelmemet. Mindig küzdeni akartam, becserkészni, mint vad a prédát, nálad pedig nem kellett volna tepernem és elveszett volna az izgalma. De Doug azt mondta, ott vagy te, én pedig úgy voltam vele, hogy oké, miért is ne, próbáljuk meg. De valami időközben megváltozott. A szertárban dugásunk után, mikor azt mondtad, nem vagyok olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatom magam, rájöttem arra, hogy mindvégig rosszul csináltam. Azt hittem, én irányítok és cserkészek be, de nem így volt. Odadobtam magam neked, hogy csinálj velem, amit akarsz. Falj fel, rágj meg és köpj ki, vagy akármi és te ezt észrevetted. Ahelyett, hogy kihasználtad volna, hogy tudsz rólam valamit, amit más nem, tök normális voltál. Irányíthattál volna, mégsem tetted. És amikor előbújtam tornán, mikor D-t és Leslie-t piszkálták, nem az lebegett előttem, hogy Doug majd felfigyel rám, hanem az, hogy te örülni fogsz... Azt akartam, hogy örülj. Hogy tudd, számítasz nekem annyira, hogy kijelentsem, veled "járok", még akkor is, ha egy szex után ilyet nem lehet kijelenteni. Azt akartam, hogy ha az emberek rólam beszélnek, ne azt mondják, hogy milyen jól játszom, hanem azt, hogy Peter Adams a pasim. Azt akartam, hogy veled azonosítsanak, hogy együtt járjon a nevünk, hogy többé ne legyek Adam Feranna nélküled.
- Oké - motyogja pár percnyi néma csend után. - Menjünk hozzátok!
Halványan elmosolyodom, de Peter nem hagyja, hogy elbízzam magam.
- De ne vegyél készpénznek semmit! Nem vagyok a tulajdonod, nem bánhatsz velem úgy, mint egy tárggyal! Van önálló akaratom és ha nem tetszik, ahogy kezelsz, azonnal lelépek.
- Vissza apádhoz? - kérdezem jegesen.
- Ha muszáj - von vállat. - Ha tapló leszel, akkor igen.
- Nem leszek tapló.
- Majd kiderül. És a szüleid? Mit fogsz mondani nekik?
- Mit szeretnél?
- Te mit szeretnél?
- Nekem mindegy. Szívesen elmondom nekik, hogy meleg vagyok, te meg a pasim vagy, vagy mi, de ha te ezt nem akarod, megelégszem azzal is, hogy azt mondom, egy barátom vagy és egy ideig nálunk fogsz lakni.
- Oké, egyezzünk meg abban, hogy egyelőre a szüleidnek csak annyit kell tudnia, hogy egy... nehéz helyzetben lévő barátod vagyok. Aztán majd kialakul.
- Jól van.
Lassan megérkezünk hozzánk, úgyhogy leparkolok a kocsival. Anyu és apu kocsija is a feljárón áll szokás szerint, mivel legtöbbször itthonról intézik a munkájukat. Pete a kocsikra pillant, felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit. Nem is kell. Tudom, mire gondol: egy Ford Mustangot vezetek, apám egy 2013-mas E típusos Jaguarral tolja, anyámnak meg egy kissé csajosabb verdája van, nevezetesen egy 2014-es Porsche 911-es. Igen, a családunk baromira ügyel a jó megjelenésre, a városban csak nekünk vannak ilyen autóink, szóval mindenki tudja, ha épp mi furikázunk az utakon. A legtöbb embernek errefelé valamilyen nyitott rakterű furgonja van, vagy ősrégi Chevrolet Impalát vezetnek, mint Doug legjobb barátnője, Kim is. Nekünk pedig kapásból három luxusautónk van.
- Megjöttünk - mondom.
- Na ne mondd! Magamtól nem jöttem volna rá, hogy a Feranna család birtokára tévedtem.
Elmosolyodom a csípős megjegyzésen, majd kipattanok a kocsiból, ahogy Pete is teszi.
Lassan elindulunk befelé és mikor már nem vagyunk láthatóak az ablakból, egy pillanatra megszorítom Pete kezét, mert látom rajta, hogy ideges. Nem találkozott még a szüleimmel - ahogy a városban kb. senki -, nem tudja, mire számítson. Hallott pletykákat, hogy nekik köszönhetően tud fennmaradni a sulink, meg, hogy ide és oda adományoznak, de hallott negatívumokat is róluk, mint mindenki. Hallott olyan dolgokat, hogy a szüleim nem foglalkoznak velem, meg úgy alapjáraton egyetlen emberrel sem, csak az a fontos nekik, hogy jó hírük legyen, azért adakoznak. Meg azért, mert a bőrük alatt is pénz van.
Igazság szerint ez nem igaz. A szüleim szeretik az embereket, csak önmagukat jobban. Tulajdonképpen minden jó cselekedetükben van egy kis "na majd mi megmutatjuk, hogy jó emberek vagyunk" gondolat, de alapvetően szeretnek segíteni a rászorulókon és nem rossz szülők, sőt. Törődnek velem, bár nem épp úgy, ahogy a legtöbb szülő.
- Ez a ház rohadt nagy - motyogja Peter.
- Ja, tudom. Én csak kastélynak hívom.
- Aha. Találó.
Lassan benyitok, próbálom megállapítani a hangokból, hogy a szüleim milyen passzban vannak. Szerencsére kiabálást nem hallok és feszült csend sem uralkodik a házban, szóval szélesre tárom az ajtót Pete előtt és betessékelem. Amint belép, leveszi a cipőjét és odateszi, ahova mi sosem szoktuk a sajátunkat: a cipős polcra. Én csak lerúgom a lábamról a saját cipőmet és ott hagyom, ahol épp földet ért.
- Anya, apa - kiabálok. - Megjöttem.
- Szuper - érkezik apa válasza a konyha felől.
- Szia, Adam - érkezik anyáé is a ház teljesen másik szegletéből.
- Idejönnétek egy kicsit? Fontos!
Pár perc elteltével a szüleim megjelennek a nappaliban és természetesen mindketten lerakják a telefonjukat, mikor megpillantják Pete-et. Nem szoktam barátokat hozni haza, még egyik ismerősöm sem járt nálunk, pláne nem akartam bemutatni a szüleimnek, szóval biztos érzik, hogy ez valami egészen más.
- Ő itt Peter Adams - mondom, Pete pedig zavartan int egyet. - Egy ideig lakhatna nálunk? Nincs hova mennie.
- Az a Peter Adams, aki miatt az igazgató úr telefonált? - vonja fel a szemöldökét anya.
- Mi?!
- Mr. Palmer jó két órával ezelőtt hívott, hogy leléptél a suliból arra hivatkozva, hogy egy barátodat, bizonyos Peter Adams-et valószínűleg épp félholtra veri az apja - bök Pete bekötött keze felé anyu.
- Te elmondtad Mr. Palmernek? - nyög fel Peter.
- Kétségbe voltam este - fordulok felé. - Nem akart elengedni és nem volt jobb ötletem és Palmer amúgy is mindig olyan, mintha egy nagybácsi lenne, aki törődik velünk és...
- TE ELMONDTAD NEKI - üvölti Peter. - Teljesen megőrültél? Le fogják csukni az apámat!
- Megérdemelné - mondom.
- Ő. A. KIBASZOTT. APÁM.
- Aki mit is csinált veled ma? - kapom el a csuklóját a kötés fölött, majd a szeme elé tartom a kezét. - Mit csinált veled az apád, Pete? Egész véletlenül nem a tűzhelyre szorította a kezedet? Hm? Vagy csak képzelődtem?
- Kurvára semmi közöd hozzá - morogja dühösen.
- Aha. Oké. Akkor menj csak haza apucihoz, hátha a végén megöl! Nem fogom megmenteni az életedet.
- Nem is kértelek rá, hogy tedd meg! - csattan fel és kitépi a kezét az enyémből. - Ő az apám! Nem ölne meg, nem tudna!
- Hogyne - horkanok fel és a magasba emelem a karjaim a színpadias hatás kedvéért. - Pete, láttad az apád arcát? Élvezte, hogy bánthat. Ez csak egy beteg fasz!
Pete erre persze nekem esik. A falnak lök, mire anyám felsikít, apám meg már elindulna, hogy lerángassa rólam a srácot.
- Hagyd, apa! - nyögöm ki, miközben Pete keze a nyakamra szorul.
A tekintetében látok egyfajta vadságot, dühöt, de semmi élvezet nincs benne, nem olyan, mint az apja. Inkább, mintha elborzadna attól, amit tesz, ennek ellenére nem hajlandó elengedni. Nem hajlandó gyengének mutatkozni.
- Gyerünk, Peter - suttogom. - Szoríts meg még jobban! Fojts meg! Csináld csak!
Pete keze jobban a nyakamra szorul, én pedig érzem, hogy elzárja a levegő útját, érzem, hogy komolyan ki fog nyírni, ha nem kezdek el védekezni és a szüleim továbbra is megkövülten állnak ott. Érzem, hogy nem viccel. Meg tudna ölni, mert minden fájdalmát, minden dühét, minden egyes visszatartott érzését most tölti ki. Rajtam.
- Szerinted ki fog megvigasztalni, ha megölsz? - nyögöm ki nagy nehezen. - Ki az, akinek elmondhatsz mindent, Pete? Ki az rajtam kívül, aki tudja, hogy mi történt? Kinek mernéd elmondani?
Lazul a szorítása a nyakamon, én pedig be tudok szippantani egy kis levegőt. Folytatom.
- Senkid nincs, Pete. Az apád, ha nem is csukják le, holtan akar látni téged. Vagy heteroként. A szexualitásodat nem tudod megmásítani, de meghalni nem nehéz... Szeretnéd, Pete? Szeretnéd, hogy megöljön? Mert akkor esküszöm, hazamehetsz. Az én lelkiismeretem tiszta lesz, mert megpróbáltam segíteni neked. De te nem akarsz meghalni, ugye? - suttogom. - Azt akarod, hogy elfogadjanak olyannak, amilyen vagy. Egy élő, lélegző, meleg srácnak.
Pete kezei lassan lecsúsznak a nyakamról, végig a két karomon, aztán a derekamnál átkarol, a fejét a vállamra teszi és zokogni kezd. Átölelem és hagyom, hogy sírjon. Látom, hogy anya és apa megkövülten állnak és csak bámulnak minket, de most nem foglalkozom velük, majd ha Pete megnyugodott, akkor beszélek velük.
- Jól van - suttogom. - Sírd ki magad!
- Istenem - sírja. - Istenem, istenem, istenem.
Ezt mantrázza, mintha Istenhez fohászkodna vagy őt okolná. Mintha csak azt kérdezné tőle, hogy tehetett az apja ilyet, hogyan árthatott neki. Tudja, hogy meg akarta ölni. Tudom, hogy tudja.
Öt perccel később Peter vállai abbahagyják a reszketést, a pólómra nem folyik több könny és takony, a srác elcsendesedik. Elhúzódik tőlem: az arca tiszta takony, a szemei vörösek és dagadtak, de megpróbál nem sírni tovább. Halványan rám mosolyog.
- Szerintem Peternek le kéne fürdenie - mondja anyu. - Mutasd meg neki a fürdőszobát, Adam!
Karon fogom Petert és az emeletre vezetem. A szobámhoz tartozó fürdőszobába kísérem, mert a használaton kívüli 2-3 fürdőszoba nem tudom, milyen állapotban van.
- Engedek neked vizet - mondom halkan, ő pedig nem szól egy árva szót sem, csak áll magába roskadva, a földet bámulva.
Megnyitom a meleg vizet és hagyom, hogy folyjon, közben pedig habfürdőt öntök a vízbe. Teleengedem a kádat kellemesen meleg vízzel, aztán elzárom a csapot.
- Kész - mondom, de Pete nem mozdul.
Odalépek hozzá, kicsit felemelem a fejét és egy lágy csókot lehelek az ajkára. Mivel még ekkor sem csinál semmit, szép lassan és óvatosan kibújtatom a pólójából, majd leveszem róla a többi ruhát is. Csendben tűr, de semmit nem csinál.
Mikor már meztelen, megfogom az ép kezét és a kádhoz vezetem. Ekkor kapcsol.
- Boldogulok - nyögi ki.
- Oké.
Ellépek mellette, de ő elkapja a karom.
- Köszönöm - suttogja megtörten.
Alig észrevehetően bólintok, majd kimegyek a fürdőszobából és becsukom az ajtót. Most jön a dolog nehezebb része: beszélnem kell anyuékkal.
Lebattyogok a lépcsőn és a nappaliban ülő szüleimhez megyek. Ritka, hogy nem dolgoznak, de olyan, mintha csak rám várnának. Leülök velük szemben.
- Beszélnünk kell - mondom.
- Hallgatunk - néz rám anyu.
- Pete meleg - mondom a kezeimet fixírozva. - Az apja azért bántotta, mert ő coming outolt neki a párja miatt. Nem tudom, miért. Talán annyira szereti a srácot, hogy úgy érezte, miatta meg kell tennie, vagy csak erőt adott neki, hogy a srác is előbújt a suliban, nem tudom. Mindenesetre Pete egy nap odaállt az apja elé és megmondta neki az igazat. Én pedig úgy gondolom, a srácnak is ideje lenne végre erőt vennie magán és megmondani a szüleinek azt, hogy meleg... Ha erőt nem is adott neki Pete előbújása, arra ráébresztette, hogy nem bujkálhat örökké és előbb-utóbb a szülei úgyis rájönnek. Meg aztán szereti a fiút - nyögöm ki -, úgyhogy nem tud hazudni róla. Nem tudja azt mondani, hogy csak egy barátja, akit be kell fogadniuk, mert az apja képes lenne megölni - suttogom és végre valahára anyuékra nézek a szememben könnyekkel. - Nem tudom ezt mondani. Nem tudom csak a barátomnak nevezni őt. Én nem... nem tehetek róla - sírom el magam. - Szeretem őt.
Nem tudom, miért sírok, mert sosem szégyelltem, hogy meleg vagyok. Titkoltam, persze, de ha valaha bárki is rákérdezett volna, hogy "Adam, meleg vagy?", biztos, hogy nem tagadtam volna le. Egyszerűen sosem tartottam annyira fontosnak a szexualitásom, hogy kiálljak az emberek elé és megmondjam az igazat. Mikor a suliban coming outoltam, az azért volt, hogy leszálljanak Dougról és Leslie-ről. Tudtam, hogy ha megtudják, meleg vagyok, végre nem Dougék lesznek a középpontban. Nem számítottam arra, hogy így csökken a melegekkel kapcsolatos előítéletük, egyszerűen azt hittem, én leszek a legfőbb célpont... Nem gondoltam, hogy annyira kedvelnek, hogy miattam abbahagyják a homofób szarságaikat. Persze még mindig nem kedvelik a melegeket, csak már nem bántják őket, ami egy fokkal azért jobb. De sosem akartam megváltani a világot, egyszerűen megtörtént, kimondtam. Az, ha a szüleinek mondja el az ember, hogy "anyu, apu, bocs, tudom, hogy unokákat szeretnétek, de sosem lesz, mivel az egyetlen gyereketek meleg", egészen más kategória. Akaratlanul is csalódsz magadban és úgy érzed, csalódnak benned ők is. Mert heteroszexuálisnak hittek, azt hitték, lesznek unokáik, lesz a gyereküknek egy boldog családja és minden szép lesz. Egy szülő sem akarja megtudni, hogy a sráca homoszexuális. Senki, de senki nincs a világon, aki azt kívánná, hogy a fia álljon elé és közölje vele az igazat. Ilyen. Egyszerűen. Nem. Létezik. Ezért sírok...
De legnagyobb meglepetésemre anyuék nem kezdenek el kiabálni velem, apa nem kever le egy pofont (nem mintha bármikor megütött volna), nem kezdenek el csúnya dolgokat mondani. Anya odajön hozzám, megfogja a kezem és megpróbál a szemembe nézni, de én a könnyeimen keresztül alig látom őt.
- A szerelemnek semmi nem szabhat határokat - mondja egy halvány mosollyal. - Sem származás, sem kor, sem nemek... Ha igazán szeretsz valakit, ezek nem számítanak.
Apa is odaguggol elém, kezét az enyémre és anyáéra teszi.
- Semmit nem kell szégyellned abban, hogy egy fiút szeretsz - mondja. - A szerelem ilyen, Adam. Ettől nem vagy rossz ember és ez nem ok arra, hogy utáld magad, vagy bárki is utáljon.
- Nem utálom magam - motyogom. - Félek.
- Mitől félsz, kicsim? - kérdezi anya.
- Sosem szerettem még senkit. Mi lesz, ha fájni fog?
- Egész biztos, hogy fájni fog - mondja apa, mire anya megüti a vállát. - De ez a szép benne, tudod? Bármennyire is fáj, kitartasz, elviseled, mert a sok szépségért megéri.
- Hogy lehet szép valami, ami fáj?
- Fáj neked, hogy az apja bántotta Pete-et? - kérdezi anya halkan.
- Legszívesebben megölném azt a férget.
- Miért?
- Mert bántotta Pete-et. Láttam, anya. Láttam, ahogy a tűzhelyre szorítja a kezét, láttam rajta, hogy meg akarja őt ölni.
- Biztos vagyok benne, hogy Peternek is fáj. Tudod, mi lehet ebben szép?
Megrázom a fejem. Semmi. Semmi nem lehet szép abban, hogy a srácot, akit szeretek, bántotta az apja.
- Hogy együtt vagytok - mondja anyu. - Együtt át tudjátok vészelni!

2017. december 17., vasárnap

Adam spin off #2

Sziasztok!
A múlt hetet olyan szépen kihagytam, mint annak a rendje, de mentségemre szóljon, ezer és egy dolgom van, írom a másik történetet, hébe-hóba tanulok a vizsgákra és ilyenek.:D A lényeg, hogy eszembe jutottatok és hozom is Adam spin offjának második részét, a Doug utáni élete első felét.
Jó olvasást, skacok!
Gwen


- Figyelj, Adam, ismered Petert? - kérdezi Douglas, mintha legalábbis nem egy csomó Peter járna a suliba. De én tudom, melyikükre gondol.
- Aki eggyel alattunk jár?
- Igen.
- Ja, mi van vele?
- Bejössz neki. Múltkor mondta, hogy bár ne lennél hetero.
- Ő... végül is jó srác.
- Akkor hajrá! Kitartást a coming outhoz.
Mosolygok, aztán már tűzök is el Douglas Johnson közeléből.
Peter Adams. Ő az a srác, akiről messziről ordít, hogy belém van esve, de én mindeddig figyelemre sem méltattam. Pont ezért. Semmi kihívás nem lenne benne, érte nem kellene harcolnom, nem kéne szép fokozatosan magamhoz láncolnom... Nem lenne olyan, mint Doug. De őt ideje elengednem és Peter remek lesz arra, hogy elfelejtsem Douglas-t. Valaki más karjaiban vigasztalódni sokkal jobb, mint egyedül átvészelni, hogy az első ember, aki iránt éreztél valamit, lepattintott.
Végigbaktatok a sulin, miközben Petert keresem a tekintetemmel az összes diák közt. Nagy nehezen meg is találom, egy csapat elsős gyűrűjében áll - egyikük sem heteroszexuális, az ziher. Odalépek hozzájuk, határozottan karon fogom Petert és elkezdem húzni magam után.
- Téged most egy pillanatra elrabollak - mondom.
Szerencsétlen srác annyira meglepődik, hogy hirtelen megszólalni sem tud, csak követ engem. Mikor már senki nem lát minket, betuszkolom őt a takarító szertárba - hova máshova? -, majd magunkra zárom az ajtót.
- Oké, Feranna, most mi van? - kérdezi Peter kicsit értetlenkedve.
- Hallottam egy igen érdekes dolgot Douglas Johnsontól, Adams.
- Bocs, de mióta beszélsz te Douggal?
Figyelmen kívül hagyom a kérdését természetesen. Itt most én irányítok, a kérdései csak elterelnék a témát.
- Azt hallottam, hogy nem vagy heteroszexuális. Ez persze eddig is világos volt minden élőlénynek, de van itt még valami... Amit szintén sejtettem eddig is. De tudod, ha más mondja ki, hogy bejövök neked, az mégsem olyan, mintha csak sejteném.
Szinte hallom, ahogy Peter nyel egyet.
- Doug ezt mondta neked? - hátrál egy lépést és látom rajta, hogy megijedt. - És most mit akarsz, Feranna? Megverni?
- Megverni? Nem. Sokkal jobb ötletem támadt - mormolom, miközben végignézek rajta. A srácról jobban ordít, hogy meleg, mint Dougról. Olyan, mintha egy tipikus meleg-filmből lépett volna ki az összes sztereotípiával együtt. A gond csak az, hogy míg a legtöbb embernél ez erőltetettnek tűnik, Peter olyan, mintha beleszületett volna ebbe. Mintha tök normális lenne, hogy a lehető legszűkebb farmerben és pólóban van, amik úgy simulnak a bőrére, hogy minden egyes barázda könnyen észrevehető. Még a hasán lévő kockákat is meg tudom számolni. A srác koromfekete haja szinte rikítóan elüt fehér bőrétől, sötétzöld szemében kíváncsiság tükröződik, én pedig rájövök, hogy már percek óta bámulom őt.
- Ha nem megverni akarsz - mondja nagyon lassan -, akkor mit?
Lassan lépek egyet felé, ő pedig szinte azonnal hátrál egy lépést. Mintha táncolnánk. Nem is, ez sokkal jobb. Mintha én lennék a ragadozó, ő pedig a prédám, ami eléggé feltüzel. Mégiscsak kell küzdenem egy keveset és ez tetszik. Szeretem látni, hogyan változnak meg az emberek érzései és gondolatai. Szeretem irányítani őket. Úgyhogy, miközben még egyet lépek Peter felé, figyelem, ahogy megint hátrál és kiszámolom, hány lépésre lesz szükség, hogy a falnak ütközzön. Még kettő lépés és nem tud majd semerre mozdulni. Sarokba lesz szorítva, mint egy veszett vad. Újra lépek egyet, ő hátrál, most beszorult két láda közé és szép lassan ő is rájön, hogy csapdába esett. Látom a szemében a felismerés halvány szikráját, a félelmet, hogy egy bezárt szertárban van velem, és, hogy bántani fogom. Lépek még egyet, ő pedig elkeseredettségében hátrál és már a falnál is van. A háta a hideg kőfalhoz ér, szinte érzem én is a jeges hideget, miközben látom, ahogy összerázkódik. Lépek felé még egyet. Már nem választ el tőle sok. Peter megfeszíti magát, készen áll a verésre, vagy akármire, amit el tud képzelni. Lépek felé még egyet, a cipőm orra az ő cipőjének orrához ütközik. Egy darabig csak nézek rá, élvezem, hogy tanácstalan és elveszett, aztán nagyon lassan, miközben még mindig az arcát figyelem, hozzáérek a hasához. Becsukja a szemét, mintha azt hinné, csak szórakozom vele és bármelyik pillanatban kaphatna egy ütést a gyomorszájára. De nem ütöm meg. A kezem csigatempóban vánszorog egyre lejjebb a hasán, végül az ágyékánál állapodik meg. Peter ekkor kinyitja a szemét.
- Most ki fogsz herélni? - kérdezi zavartan.
- Nem - suttogom.
Érzem, ahogy a pénisze megkeményedik, érzem az erekcióját és miközben nézem őt, látom, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében.
- Na most aztán határozottan ki fogsz herélni - nyög fel és a kezébe temeti az arcát.
- Nem - mondom újból, határozottabban.
Leengedi a kezeit, zavartan néz rám, a szeméből kezd eltűnni a rettegés és értetlenkedésnek adja át a helyét. Odahajolok a sráchoz, mintha súgni akarnék valamit a fülébe, ő pedig feszülten vár. Óvatosan a fülcimpájába harapok, belőle pedig kiszakad egy apró nyögés. A vágy pedig elemi erővel robban.
Sosem dugtam még sráccal. És sosem dugtam még szertárban. Mindig azt hittem, csak valami filmes klisé, hogy a főszereplőkben fellobban a szenvedély és a szertárba vagy a suli budijába mennek, hogy könnyítsenek magukon, de abszurdnak gondoltam. Nem hittem, hogy ez előfordulhat. Mármint, a szertár és a budi elég kicsik, semmit nem lehet csinálni, nem? Határozottan tévedtem. Szertárban dugni az egyik legizgalmasabb dolog, amit csak el tudok képzelni. Az érzés, hogy tilosban jársz, hogy bármikor feszegethetik az ajtót kívülről, hogy esetleg meghallhatnak, annyi adrenalint szabadít fel, amennyit egy focimeccs sem képes. A gondolat, hogy lebukhatok, hogy kiderülhet, a srácokat szeretem, csak még veszélyesebbé tette. Ahogy az is, hogy Peter Adams kikotyoghatja. De Peter Adams-et nem ebből a fából faragták.
Szex után magára kapkodja a ruháit, én pedig ugyanígy teszek. Mikor már rajtunk van minden göncünk, rám néz és elvigyorodik.
- Örültem, Feranna - mondja totál magabiztosan, mintha tíz perccel ezelőtt nem fosott volna be a félelemtől, hogy mit fogok vele tenni.
- Meghiszem azt, Adams - kontrázok rá.
A srác odalép hozzám, most ő nyom a falhoz, azt hiszi, irányít, de én ridegen nézek rá, minden érzelem nélkül, mert tényleg nem is érzek semmit. Ő csak egy fiú, akivel vigasztalódom, semmi több.
- Ha bárkinek elmondod, hogy mi történt...
- Heteroszexuálisnak gondolnak - vágok közbe -, te pedig csak Peter Adams vagy. Miért mondanám el bárkinek is?
- Mert nem vagy olyan érzéketlen, mint amilyennek mutatod magad - mondja és egy csókot nyom a homlokomra, aztán sarkon fordul és elmegy.
Már megint ott maradok egyedül, mint anno Douggal. Amikor azt hiszem, én irányítok, mindig rájövök, hogy nem. Kiszolgáltatom magam a srácoknak, akiket irányítanom kéne. Valamit rosszul csinálok?

2017. december 2., szombat

Bezár a bazár!

Üdvözletem, kedveseim. Akarom mondani, hejhó, édeseim!
Arra jutottam, hogy nem folytatom a Doug és Kimet. Nem volt kimondottan nehéz döntés, tulajdonképpen már nem érzem úgy, hogy lenne értelme. Mióta elkezdtem ezt a történetet, megváltoztam, ahogy a írásstílusom is és már nem tudnám befejezni. Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki mellettem volt és szerette a történetet. Mivel nem akarlak csak úgy itt hagyni titeket, a következő vasárnapokon - már amikor eszembe jut - hozok nektek pár kis szösszenetet. Úgymint, Adam spin-offjának meglévő részét, vagy épp Zacky halálát Zack szemszögéből. Kezdjük Adammel. Az ő történetét három részre bontottam: Doug előtt, Douggal és Doug után. Nagyon találó. Elvégre D körül forog a világ. A helyzet viszont az, hogy a D előtti részhez semmit nem írtam, szóval jöjjön a D-vel rész. (Igen, tudom, szombat van, de holnap állásinterjúra megyek. Szorítsatok!)
Jó olvasást!
Gwen

A fiú a mosdóba megy, miután a srácok jól kikupálták. A kis barátnője most nincs vele, nem tud utána rohanni, nem tudta megvédeni, másra pedig nem számíthat. Eljött az én időm.
- Jössz, Kapitány? - kérdezi az egyik srác, akinek még mindig nem jegyeztem meg a nevét, de én csak Tanknak hívom.
- Menjetek előre, nekem még dolgom van - mondom ridegen, vigyázva, nehogy megsejtsék, mire készülök.
- De az edző...
- Menjetek! - mondom ellentmondást nem tűrő hangon, mire elindulnak.
Igazából nem tudom, miért hallgatnak rám, a legtöbben nagyobbak, mint én, simán össze tudnának verni, mint ezt a fiút... Douglas Johnsont. De nem teszik, gondolom azért, mert én vagyok a csapatkapitány. Ami kivételesen nem gazdag szüleim hatalmas adományainak köszönhető, hanem a tehetségemnek. Jó érzés, hogy valamiben jó vagyok.
Elindulok a mosdó felé, ahol Douglas is van. Halkan, óvatosan nyitom ki az ajtót és mielőtt észrevenne, egy pillantást tudok is vetni rá. A mosdó fölé hajol, a víz folyik, ő pedig igyekszik megtisztítani magát a vértől. Csak az egyik kezét használja, a másik az oldala mellett lóg fura szögben - eltörhetett. Nagyot nyelek és a bűntudat, amiért nem segítettem neki, lassan szétterjed bennem, de mielőtt igazán elragadhatna és sarkon fordulnék, Douglas felemeli a fejét és egyenesen rám néz.
- Mit akarsz? - kérdezi jeges hangon, mintha nem most hagyta volna abba a sírást. - A gorilláid nem adtak eleget, te is megvernél?
Nem felelek, mert nem tudok megszólalni. Kettesben vagyok Douglas Johnsonnal, a legdögösebb meleg sráccal, akit életemben láttam. A legbosszantóbb persze az, hogy ő sosem vett rólam tudomást. A lányok odáig vannak értem, a meleg fiúk is megnéznek maguknak - pedig remekül játszom a heteroszexuális focista szerepet -, de ez a srác soha egy pillantásra sem méltatott. Még akkor sem, amikor az általa gorilláknak nevezett csapattársaim még nem verték őt. Sosem figyelt rám. Egyszer sem kaptam el a pillantását, mikor ránéztem, egyszer sem pirult el a közelemben, sosem jött zavarba, mindig ugyanaz a laza, magabiztos srác volt a közelemben, aki mindig. Még most sem jön zavarba, nem rezzen meg, csak áll és néz, mintha provokálni akarna. És ez engem rohadtul idegesít.
Belököm magam mögött a budi ajtaját, ráfordítom a kulcsot - Douglas itt felvonja a szemöldökét és hátrál egy lépést, mintha megijedt volna, de nem törődöm vele -, aztán átszelem a távolságot kettőnk közt és valósággal rátapadok az ajkaira. Elhúzódna, de nem engedem. Sokkal erősebb vagyok nála - hiszen évek óta aktívan focizom -, szóval könnyűszerrel szorítom magamhoz. A keze a mellkasomon van, próbál eltolni, de minél jobban erőlködik, én annál közelebb húzom. Nem fogom elengedni. Nem, amíg nem tudom, érez-e valamit. Tudnom kell, vonzódik-e hozzám, ahogy mindenki más. Vonzódnia kell hozzám! Én vagyok Adam Feranna, a francba is!
De Douglas még mindig nem csókol vissza. Kezdem feladni, lassan engedek a szorításból, miközben az jár a fejemben, hogy túl kevés vagyok neki. Douglas Johnson nem bukik az olyan pasikra, mint amilyen én vagyok. Azonban, amikor elengedném őt, váratlan dolog történik. Amint érzi, hogy szabad, kicsit eltol magától, egy röpke pillanatra zavartan rám néz, majd ép kezével megfogja a pólómat, magához ránt és megcsókol.
Nem mondanám, hogy érzek valamit, legfeljebb egy kis elégtételt, mert tudtam, hogy bejövök neki. Ráadásul még jól is csókol, ami egy pluszpont. Viszont, ha belegondolok, hogy most először smárolok sráccal, ráadásul most már biztos, hogy buzi vagyok... Basszus, ezt jól összehoztam! Ellököm őt.
- Ha bárkinek el mered mondani, ami itt történt, esküszöm, hogy kicsinállak! - morgom, majd kiviharzom a budiból.
Vagyis nem egészen. A nagy kiviharzás hatását ugyanis jelentősen elcseszi, hogy az ajtót bezártam és elfelejtettem. Így tehát, mikor felrántanám az ajtót, az nem jön, ami még hagyján, de a kezem lecsúszik a kilincsről és a nagy lendületnek hála hátraesem. Douglas felnevet.
- Ez a fenyegetés ezzel most érvényét vesztette - nevet, majd leguggol mellém. - Jól vagy?
- Ja.
Megfogom a karját, magamra rántom és megcsókolom. Ha már buzi vagyok, legalább csináljam jól, nem igaz? De ő visszakozik. Épphogy a fenekére rakom a kezem, már pattan is fel rólam. Az arckifejezése hirtelen ugyanolyan rideggé válik, mint amikor az előbb bejöttem. Mintha megint idegenek lennénk. Visszasétál a mosdókagylóhoz, felkapja a táskáját, kizárja az ajtót (okos fiú, ő nem felejtette el), aztán felrántja és kiviharzik. Stílusos távozás, pont olyan, amilyet én képzeltem el magamnak.

2017. november 2., csütörtök

SZÜNET

Hejhó, édeseim!
Nos, ha valaki követi a blogot, nyilván feltűnt neki, hogy a szokásos vasárnapi rendem felborult, ugyanis legutóbb nem hoztam fejezetet. Ennek igen egyszerű oka volt: nem készültem el vele. Igazából időm az dögivel volt, simán meg tudtam volna írni, de nem volt ötletem. Úgy érzem, a Doug és Kim kicsit ellaposodott, már számomra is unalmasnak tűnik, ezért az alábbi döntést hoztam: szünetelek.
Persze amíg nem hozok fejezeteket, addig sem fogok tétlenkedni - csak D&K szempontból -, hiszen elkezdtem egy új történetet, mely a Sarki fény címet viseli és már most ezerszer jobban haladok vele, mint ezzel a történettel. Úgy érzem, végre sikerült a dolgok mélyebb értelmét megragadnom, elszakadnom a sablonos, felszínes történetektől és talán végre valahára, lassan húsz évesen sikerül valami igazán lelkizőset alkotnom, amiben, akárcsak az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában című könyvben, nem történik semmi lényeges esemény, viszont minden lényeges érzés benne van. Azt hiszem, megtaláltam az utam.
Ennek ellenére gondolok rátok is, akik olvassátok a D&K-t (van ilyen? Nem, Alice, rád nem vagyok kíváncsi.:D). Egyszer mindenképpen befejezem a történetet, mert némelyik szereplő a szívemhez nőtt - Alice tudja tanúsítani, hogy Kimért mennyire odavagyok -, de most pihentetnem kell.
Bipoláris zavarral, árvasággal, molesztálással, testvér halálával, szülők halálával oldottam meg a D&K izgalmát, mert nem igazán hittem el azt, hogy a kevesebb néha több... Most már sokallom, amit beleírtam, szívem szerint az egészet átírnám, nem lennék ennyire szadista egyik szereplőmmel sem, de ha már így kezdtem el, így is fogom befejezni... Egyszer, a távoli jövőben.
Igazából úgy terveztem, 2018-ra végzek és megosztom az utolsó fejezetet is, de így ez most csúszni fog.
Mindenesetre köszönöm szépen mindenkinek, aki elolvasott pár fejezetet vagy a jobb oldalon szavazott, hálás vagyok nektek!
Később még találkozunk, addig pedig olvassátok Alice csodálatos művét, a Hóbagoly című mesterművet és szurkoljatok velem együtt, hogy egyszer majd kiadják ezt a csodát.
Gwen lelép.