2017. október 15., vasárnap

16. fejezet

Hejhó, édeseim!
Kellemesen napsütéses októberi reggelre ébredtünk (legalábbis itt, a Dunántúlon fantasztikus idő van), ráadásul vasárnap is van, ami annyit jelent, hogy meghoztam a következő fejezetet. Ezúttal nagyobb hangsúlyt fektettem Kimre, mint Dougra, remélem, ezzel senkinek nem okozok csalódást, én magam szeretem Kim karakterét (vannak, akik tudják, mennyire) és úgy gondoltam, ideje, hogy kicsit róla is legyen szó. Tehát jöjjön a tizenhatodik fejezet, aminek egy részét a vonaton írtam meg.
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

A folyosón sétálok, épp kifelé igyekszem a suliból, mikor valaki megragadja a karom és berángat egy üres terembe. Már rákiabálnék, hogy engedjen el, mikor végre elenged és rá tudok pillantani. Jonathan az.
- Megvesztél? - suttogom dühösen. A szomszéd teremben óra van, nem kell, hogy meghalljanak minket.
- Bocs - mentegetőzik egyből. - Csak beszélni akartam veled.
- Kevésbé drasztikusan nem tudtál volna félrehívni? - dörzsölöm a csuklómat ott, ahol megszorította.
- Sajnálom - kér bocsánatot ismét.
Végignézek rajta. Ebédnél nem figyeltem meg a ruházatát, lefoglalt az, hogy a szemébe bámuljak, de most megnézem azt is, milyen ruha van rajta. Tipikusan Jonathanos. Egy egyszerű, a térdeinél gyárilag szakadt farmer van rajta, cipő gyanánt egy elég viseltes turnacsuka, a felsőruházata is pont olyan, mint mindig: egy fekete póló vagy trikó van rajta, amire felkapott egy kockás inget - ami természetesen nincs begombolva. Irtó jól néz ki, de ezzel most nem foglalkozom.
Elszakítom a tekintetem a felsőjétől és a szemébe nézek. Ő is engem néz.
- Mit akarsz? - kérdezem amilyen ridegen csak tudom.
- Szeretnék bocsánatot kérni az ebédnél történtek miatt.
- Két percen belül harmadszor kérsz bocsánatot - jegyzem meg.
- Tudom. Saj... - kezdi, aztán beletúr a hajába. - Oké. Nézd, Kim, én nagyon kedvellek téged és belepusztulok abba, hogy a közeledben vagyok, mert nem érinthetlek meg, nem ölelhetlek át, nem csókolhatlak meg és nem mondhatom, hogy a barátnőm vagy. Még nem. Meg akarok változni, mielőtt...
- Folyton ezt hangoztatod, Jon - vágok közbe motyogva. - Mi lenne, ha megpróbálnánk és közben változnál?
- Kockáztatni szeretnél? - mosolyodik el halványan. - Kimberly Palmer azt akarja, hogy próbáljuk meg, mikor még biztos sem vagyok a dolgomban? A félénk, mindig őszinte, könnyen megbántható Kimberly Palmer a kezembe adja a szívét, hogy kezdjek vele, amit szeretnék?
- Igen.
- Talán azt szeretnéd, hogy megbántsalak?
- Nem. Azt szeretném, hogy tegyél meg mindent, amiről az előbb azt mondtad, nem lehet! - lépek közelebb hozzá. - Azt szeretném, hogy érints meg, ölelj át, csókolj meg és mondd, hogy a barátnőd vagyok!
- Kim - csóválja meg a fejét Jonathan mosolyogva, majd felemeli a kezét és lassan az arcomra helyezi. Ujjbegyeivel finoman végigsimít az arcomon, én pedig lassan piruló arccal állok előtte. Érzem, ahogy a pír az arcomba szökik, érzem, hogy szinte lángol az arcom, de nem mozdulok meg. Csak hagyom, hogy az arcom simogassa. Aztán a kezét lecsúsztatja a vállamra és lassan, esetlenül, egy karral magához ölel. Átkarolom a derekánál, közelebb fészkelem magam hozzá, belefúrom a fejem a pólójába, hogy érezzem az illatát, a teste melegét, ő pedig végre a másik kezét is a hátamra teszi és egyre szorosabban ölel magához.
Csak vagyunk így nagyjából egy percen keresztül - de ugyan ki figyeli az időt, ha a srác, akihez azóta vonzódik, hogy először találkoztak, végre valahára megöleli -, majd Jonathan kissé elhúzódik.
- Nem szeretnélek megbántani - suttogja.
- Akkor ne tedd!
Mosolyog.
- Most kinevetsz? - kérdezem.
- Nem. Azért mosolygok, mert hihetetlenül édes vagy - feleli, majd megcsókol. Ez a csók más, mint a múltkori. Jon most lágy, nem erőszakos, mint legutóbb. Miközben csókolózunk, a karját a derekamra csúsztatja, én pedig azt veszem észre, hogy a kezem csak lóg mellettem, nem érek hozzá. Egyszerűen leblokkoltam.
Aztán Jon elhúzódik és elmosolyodik.
- Istenem, de régóta várok erre - mondja.
- Nem teljesítettél mindent, amit megbeszéltünk - cukkolom.
- Mert nem elég neked mondanom, hogy a barátnőm vagy. Világgá kell kürtölnöm, azt akarom, hogy mindenki tudja. Az egész világnak attól kell zengenie, hogy Kimberly Palmer az enyém és csak az enyém.

Doug

Kim majd' kiugrik a bőréből, amikor hazaérkezik, de nem kérdezek rá, mi a helyzet - úgyis mesélni fog. Plusz születésnapja van és a bátyja gondolata úgy tűnik, nem nyomasztja őt - ez mindenképpen pozitív. Ha csak egy random hülyeség miatt ilyen jókedvű, nekem az is megfelel, a lényeg, hogy boldog.
- Szia, Kimi - köszönök rá, mert ő, úgy látszik, elfelejtette, hogy én is létezem.
- Aha, heló, D. Nem fogod elhinni, mi történt!
- Akarom tudni?
- Naná, hogy akarod!
- Akkor hallgatlak!
- Na hát Jonathan randira hívott reggel, aztán ebédnél lemondta, ami miatt sírtam egy sort, beszéltem apuval is erről, majd mikor a folyosón sétáltam, Jon berángatott egy üres terembe és azt hiszem, összejöttünk. Úristen, Doug, én annyira boldog vagyok, hogy az valami hihetetlen!
- Mi az, hogy azt hiszed, összejöttetek?
- Csókolóztunk.
- Akkor miért csak azt hiszed?
- Zavaros az egész. Azt mondta, szeretné világgá kürtölni, hogy a barátnője vagyok, de...
- A barátnője? - vágok közbe. - És te csak azt hiszed, hogy összejöttetek?
- Igen és úristen, én nem tudom, mi és hogyan és...
- Talán mosakodj meg! - javaslom vigyorogva. - Csak úgy lángol az arcod.
Kimi ezt hallva azonnal a fürdőszoba felé veszi az irányt és bevágja maga mögött az ajtót. Pár pillanattal később egy szaftos káromkodás hallatszik ki a fürdőszobából, majd a víz zubogása, aztán Kim vizes arccal és csöpögő hajjal kilép a fürdőszobából.
- Kimberly Palmer, a lány, akit soha senki nem látott még normális lányként viselkedni, úgy visítozik, mint egy csaj. Érdekes - mondom.
- Dugulj el! - förmed rám.
- Ééés itt a jó öreg Kim - vigyorodom el. - Örülök, hogy látlak.
- Nagyon nem vagy vicces, Doug - mosolyodik el.
- Dehogynem.
Kim leül mellém az ágyra, aztán lassan rám emeli a pillantását, én pedig kezdek félni attól, ami következni fog. Mert ha így néz rám, annak egyszerűen nem lehet jó vége.
- Gondolkoztam... Rajtad és Leslie-n - böki ki.
- Miért gondolkozol te rajtunk?
A lehető legrosszabbat sejtve nézek rá, várom, mit fog mondani, hova akar kilyukadni. Nem akarom ugyanazt a beszélgetést lefolytatni vele, amit Adam és James esetében. Most nincs mitől tartania.
- Tényleg szereted őt, ugye? - kérdezi halkan. - Ő most tényleg fontos neked, nem olyan, mint Adam vagy James volt. Szerelmes vagy Leslie-be.
- Igen.
- Zackbe szerelmes voltál?
Nyelek egy nagyot. Zack. Már megint itt tart. Nem tud úgy eltelni egy nap, hogy ne gondoljon rá.
- Igen - nyögöm kiszáradt torokkal, visszafogva a sráccal kapcsolatos emlékáradatot.
- Akkor már túl vagy rajta - mosolyog Kim szomorúan. - De azért emlékszel még rá? Emlékszel a nevetésére? A hangjára? A zenére, amit hallgatott?
- Persze.
- Attól félek, ha nem ő fogja kitölteni minden gondolatom, elfelejtem őt. Nem érzem helyesnek a boldogságot, mert ő már sosem érezhet semmit. Egyszerűen úgy érzem, bűnt követek el, valahányszor nevetek.
- Nem rossz, ha boldog vagy, Kim. Ő sem akarná, hogy egész életedben szomorú légy. Hát nem emlékszel, milyen volt veled? Hogy mennyire szeretett? Sosem akarná, hogy bánkódj miatta. Azt akarná, hogy boldog legyél, Kimi. Zack ilyen volt. Önzetlen. És mindig a húga volt számára a legfontosabb.
- Nem úgy lenne fair, ha nekem meg ő lenne a legfontosabb? - suttogja.
Gyengéden megfogom Kim kezét és kicsit megszorítom. Hideg. Hüvelykujjammal simogatni kezdem a kézfejét, gyengéd és óvatos vagyok, mert érzem, hogy Kim bármikor összetörhet. Összetörheti a sok kétség a fejében.
- Eddig ő töltötte ki az életed - mondom. - Mióta meghalt, csak őt tartod szem előtt, a ruháiban jársz, a gondolatával kelsz és fekszel, naponta többször visszaemlékszel rá. Ez egy ideig rendben van, de nem csinálhatod ezt örökké. Tudom, szörnyű, hogy nincs itt neked - motyogom, miközben letörlöm Kim könnyeit -, hogy nem piszkálódhattok többet, hogy nem beszélhetsz vele, de muszáj normális életet élned. Nekem sem könnyű, Kim, én is szerettem őt és én is vesztettem el embereket. Rossz, hogy a szüleim lemondtak rólam és, hogy nem tudom, miért tették. Pocsék érzés tudni, hogy nem kellett nekik a gyerek, akit összehoztak, hogy nem tudtak megszeretni, hogy felesleges púp voltam a hátukon. A világ legrosszabb dolga tudni, hogy képesek voltak megválni tőlem, a saját gyereküktől. De nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Sokszor gondolok erre, igen, de nem forog ekörül a világom. A tiéd se forogjon Zack körül!
Alig észrevehetően bólint, egy könnycsepp lehullik összekulcsolódott kezünkre. Nem törlöm le. Átölelem Kimet és próbálom megnyugtatni, aztán végül csak hagyom, hogy kisírja magát.

Kim

Este, mikor Doug elindul a bárba melózni, lemegyek a nappaliba anyuékhoz, akik egymás mellett ülnek a kanapén és valami ismeretterjesztő műsort néznek a tévében. Apu átkarolja anyut, anya pedig ráhajtja a fejét a vállára. Rég nem láttam őket így egymás mellett ülni és jól esik látni, hogy újra ilyenek, de fájó szívvel megszakítom az idillt.
- Anyu, apu - szólalok meg, ők pedig felém fordítják a tekintetüket.
- Igen?
- Szerintem... Ideje lenne összepakolnunk Zack szobájában.
Apa azonnal kikapcsolja a tévét.
- Miért pakolnánk össze? - vonja fel a szemöldökét.
- Hát... Ő már nem jön haza - motyogom. - Egy csomó jó állapotú ruhája van, amit odaadhatnánk a rászorulóknak, az emberi használatra nem alkalmasak pedig jók lennének a menhelynek. Plusz Dougnak is van pasija, meg nekem is, jól jönne, ha lenne szoba, ahova alkalomadtán mehet Leslie-vel és... Zack sem akarná, hogy minden cucca úgy álljon ott, mintha hazavárnánk.
- Oké - sóhajt anya, majd remegő hangon folytatja. - Felmegyek a padlásra pár dobozért, aztán elkezdhetjük.
Bólintok, aztán felbattyogok a lépcsőn. Zack szobájához lépve megtorpanok. A kezem a levegőben megállt a kilincs közelében, de egy darabig hezitálok, mielőtt kinyitnám az ajtót. Ha most elkezdem, nem állhatok le. Nem lehet csak félig összepakolni egy szobát. De aztán erőt veszek magamon, a kezem a kilincsre teszem és benyitok. Kinyitom az ablakot, hogy kiszellőzzön a szoba, aztán végignézek a sötétkék falakon. Taylor Momsenre siklik a tekintetem, aki egy olyan poszteren pózol, mint ami a Going To Hell albumuk borítója. Háttal ül a kamerának, meztelen, szőke haja a vállain keresztül előrehullik, a hátára egy fekete kereszt van festve. Sosem kedveltem a csajt és a bandáját, számomra túl extrémek. Visszafogottabb vagyok, nem igazán szeretem Taylor magamutogató stílusát, a hangszíne sem tetszik, de most mégis úgy nézek arra a fránya poszterre, hogy túlcsordulnak tőle az érzelmeim. Zack odáig volt a The Pretty Reckless-ért, Taylorért pedig valósággal megbolondult. Miatta képes volt még a Gossip Girlt is nézni, pedig gyűlölte az egész sorozatot. Csak hát Taylor volt az istennője.
Átsiklik a tekintetem egy Playboy-ból kiszakított pucér csaj képére és elmosolyodom. Annak ellenére, hogy Zack biszexuális volt, csak csajok képét aggatta ki a szobájában. Gondolom, félt, hogy anyuék esetleg be találnak nyitni egyszer és észreveszik a meztelen pasik képét a falon. Nem akart előbújni nekik. Senkinek nem akart, én is csak rájöttem abból, ahogyan Dougra nézett.
Egy este, mikor anyuék már aludtak, bemorzéztam Zack szobájába. Volt egy külön jelünk, hogy tudja, én vagyok, aki kopog. Anyáék amúgy sem sűrűn kopogtak be a szobájába, mert apa úgy vélte, egy tizenéves fiúnak a szobája a szentélye, szóval távol tartották magukat tőle, de a biztonság kedvéért volt egy külön kis kopogásunk.
- Szabad - szólt ki halkan.
Benyitottam. Az ágyán feküdt, nem volt rajta póló, épp egy Playboy-t lapozgatott.
- Miért nem akarsz előbújni? - kérdeztem rá egyenesen.
- Tessék? - pillantott rám a magazinból, majd újra oda fordította a tekintetét. - Előbújni?
- Hát tudod, mint Doug nemrég. Hogy meleg.
Zack becsukta a magazint.
- Nem vagyok meleg - közölte azzal a rezzenéstelen arccal, amit direkt a hazugságoknak tartogatott. Halványan elmosolyodtam.
- Nekem elmondhatod, Zack. Látom, hogyan nézel Dougra. Tetszik neked.
- Csak jó barát.
- Nekem meg a legjobb barátom, mégsem nézek rá ilyen imádattal. Miért nem akarod bevallani? Mire ez a sok színjáték? - bökök a Playboy magazin felé az állammal, majd a falon lévő pucér csajokra siklik a tekintetem. - Fogadni mernék, hogy rejtegetsz valahol pucér srácokat is.
- Nem. Vagyok. Meleg.
- Okééé. Akkor biszexuális vagy - vontam vállat. - Zack, ez tök jó!
- Kim, én nem...
- Elpirultál - vágtam közbe.
- Nem igaz.
- De igen. Tudod, mikor pirulsz el? Ha zavarban vagy, vagy akkor, ha rajtakapnak valamin. Mellesleg a hazugságokra tartogatott arcodat is ismerem. Szóval?
Zack csak vállat vont és elővette a párnája alá dugott magazint, aminek a címlapján egy meztelen srác volt. Felém nyújtotta, kissé zavartan és félénken, de legalább megmutatta. Nem vettem el tőle, csak rápillantottam.
- A szerelem szép dolog - motyogtam. - Tudod, mi a legszebb benne? Hogy semmi nem szabhat neki gátat.
A lányokról egy újabb rockbandára siklik a tekintetem. Ez már jóval keményebb zenét játszik, mint a TPR, legalábbis az én pophoz szokott fülem számára. Ez az Alice In Chains, de vannak itt olyan zenekarok is, amiket egy hozzám hasonlóan rockzenei analfabéta is ismer: Guns N' Roses, AC/DC, Aerosmith, Metallica. Ki ne ismerné ezeket a bandákat? Persze nem állítom, hogy hallottunk is tőlük valamit, de azért a legtöbbnek van egy tipikus "mindenki ismeri" dala. A GNR-től talán a November Rain vagy a Don't Cry ilyen, az AC/DC-től egyértelműen a Highway To Hell, ami az Aerosmith-t illeti, az I Don't Wanna Miss A Thinget mindenki kívülről fújja és ha Metallica dalt kéne mondanom, kapásból a Nothing Else Matterre voksolnék.
Vannak kevésbé zúzós bandák is, amiket én is kedvelek, például a Queen - a drága jó biszexuális Mercury-val -, vagy épp a Pink Floyd. Zack kedvenc Pink Floyd-dala az Another Brick In The Wall volt. Mindenki leszólta ezért, mert az a Floyd legismertebb dala és úgy vélték, mást nem is ismer tőlük, csak azt, amit mindenki más is. Ami agyon van játszva. Olyan ez kicsit, mint a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit. A legtöbben azt mondják, imádják azt a zenekart, aztán kisül, hogy csak ezt a számot ismerik tőlük, de Zacky nem ilyen volt a Pink Floyddal. Ismerte szinte az összes dalukat, képes volt egész hétvégéken csak őket hallgatni, de a The Wall volt az, ami a leginkább megérintette.
Elgondolkozom. Hihetetlen, hogy ennyit tudok a rockzenéről Zack miatt. Sosem beszélt nekem a zenéről, mert tudta, hogy teljesen más típusú zenét szeretek, mégis ragadt rám valami. Fura.
Anyu és apu benyitnak a szobába pár dobozzal a kezükben. Mélyeket lélegeznek, mikor körbenéznek. Zack halála óta nem jártak itt és most megerőltető nekik, ami tökéletesen érthető. Bátorítanom kéne őket, de nem vagyok rá képes, mert én is ugyanannyira össze vagyok törve, mint ők.
- Hol kezdjük? - kérdezi végül anya. Azt hiszem, apától kérdezi, de ő nem mond semmit. Ekkor jövök rá: mindketten tőlem várnak útmutatást. Ez egy pillanatra megrémít, de aztán megértem, hogy nem azért kérdeznek engem, mert döntésképtelenek, egyszerűen úgy érzik, szeretnék én dönteni.
- Szedjük le a posztereket - javaslom. - De óvatosan, hátha kellenek valakinek.
Nekiállunk leszedegetni a plakátokat a falról, vigyázva, nehogy elszakadjanak. Egy Sex Pistols posztert próbálok óvatosan leszedni, mikor bevillan Vince arca. Ezt a posztert félreteszem neki, ahogy több punk zenekarét is - Dead Kennedys, Ramones, New York Dolls, The Misfits és a többiek.
- Miért teszed félre azokat? - kérdi apu.
- Van egy srác a suliban, aki odavan a punkért, szerintem örülne ezeknek.
- Ó. Oké, de a Misfits nem punk - bök a banda logójára apa.
- Dehogynem! - vág közbe anyu. - Hardcore punk. Zack folyton ezt hajtogatta.
- Tudom - kacsint apu, majd újra a poszterekre fordítja a figyelmét.
Leszedi Taylor Momsent és óvatosan félreteszi - ő is tudja, Zack mekkora imádattal volt iránta.
Mikor a poszterekkel készen vagyunk, berakjuk őket egy mappába, majd áttérünk Zack szekrényére. Apa kiveszi a ruháit, én három kupacba teszem őket - amit meg akarok tartani, ami megy a rászorulóknak és ami a menhelyre -, anya pedig összehajtogatja és dobozokba teszi. Több olyan pólója is van, amit régen Doug használt pizsamaként, mikor néha meglépett az intézetből és nem volt nála ruha, ezeket félreteszem, hátha még kellenek neki.
Találok egy használatlan Ramones pólót, amit szintén félreteszek, de Vince számára. A The Pretty Reckless pólótól pedig egyszerűen nincs szívem megválni, pedig már agyon van hordva.
A szakadt, koszos, lyukas pólókat a menhelyes kupacba dobom, a kicsit kopott, de még használható felsőket és a farmerek túlnyomó többségét a rászorulók kupacára. Úgy érzem, jó, amit teszünk, mert Zack is azt szeretné, hogy a cuccai olyan helyre kerüljenek, ahol szükség van rájuk. Olyan, mintha ez lenne az utolsó jócselekedete.
- Hát ez? - emel fel apa egy magazint.
Először azt hiszem, egy Playboy, de azzal nem lenne semmi gondja. Akkor nem nézne felvont szemöldökkel, nem lenne értetlen az arckifejezése. Szóval pontosan tudom, mit tart a kezében: egy meleg pornómagazint. Basszus!
Gyorsan végigpörgetek magamban egy gondolatot. Zack sosem akart előbújni senkinek. Nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen arról, hogy nem heteroszexuális. Nem akarta, hogy anyuék tudják. És én sem akarom.
- Biztos Dougé - mondom és remélem, hogy D ezért nem fog utálni.
- Miért rejtegeti Zack szekrényének a mélyén? - vonja fel a szemöldökét anyu.
- Gondolom, nem akarta, hogy megtaláljuk. Ha szóltam volna neki, hogy kitakarítunk itt, biztos elrakta volna máshová.
- Oké. Erről majd beszélek vele - mondja apa és lerakja a magazint.
- MI?! Ne!
- Miért ne? - néz rám értetlenül.
- Hát... Apa, Doug végül is már felnőtt, nem? Pasija is van, meg minden...
- Eggyel több ok, hogy beszéljek vele. Szerinted az otthonban kapott szexuális felvilágosítást?
- Szerinted te tudsz a melegeknek szexuális felvilágosítást adni?
- Annyira nem lehet más, mint a hetero sze...
- Ne! - vágok közbe és befogom a fülem. - Nem akarok erről beszélni a szüleimmel.
- Érdekes, mikor a kisasszonynak szerelmi bánata volt, jó társaság voltam - mondja anyának. - Akkor nem volt ciki az öregével beszélgetnie.
- Szerelmi bánat? - kapja fel anya a fejét. - Én erről miért nem hallottam?
- Mert nem te sétáltál a folyosón, mikor lógtam óráról - vonom meg a vállam. - De ne beszéljünk erről! Pakoljunk!
Egy pillanatra néma csend lesz, látom anyun és apun, hogy rosszul érzik magukat, amiért Zack szobájában vannak és boldogan ugratnak engem. Nekem nincs rossz érzésem. Tegnap még azt hittem, ha boldog vagyok, az bűn, de Dougnak igaza volt, mikor azt mondta, a bátyám nem akarná, hogy keseregjünk. Azt szeretné, hogy folytassuk tovább az életünket nélküle. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell emlékeznünk rá, csak nem kell, hogy ő határozza meg az életünket. A szívünkben örökké őrizni fogjuk az emlékét.

2017. október 8., vasárnap

15. fejezet

Hejhó, édeseim!
Meghoztam a tizenötödik fejezetet, amihez nincs semmi hozzáfűznivalóm, szóval csak...
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

Mikor reggel felébredek, Doug még alszik. Felkelek az ágyból, a fürdőszobába megyek és összeszedem magam. A tükörbe nézve megállapítom, hogy világosbarna hajam újfent sikerült elaludnom, úgyhogy már veszem is elő a hajspray-t, ami segít a könnyebb kifésülésben, meg a jó öreg hajkefémet, amit Doug szerint nem lenne szabad használnom - de amit nem tud, az nem fáj neki -, és kibogozom rakoncátlan tincseimet. A szenvedés eredménye pár perccel később egy sima, egyenes haj, amivel nem tudom, mit kezdjek, de szerencsére nem is nekem kell kitalálnom. Kilépek a fürdőszobából és már épp eltervezem, hogyan keltem fel Dougot, de legnagyobb meglepetésemre már az ágyon ül.
- Reggelt - nyögi ki.
- Neked is. Meg kéne csinálnod a hajam.
- Megvárnád, míg felébredek?
Amint ezt kimondja, ásít is egyet, én pedig csak vállat vonok és a szekrényemhez megyek. Előveszem azt a fekete, hátul rojtos pólót, amit nemrég vettem, meg egy egyszerű, sötét csőfarmert és magamra kapom őket, miközben Doug a fürdőben tesz-vesz és próbál felébredni. Mikor kijön, a kezében egy hajsütő van, az álla pedig szabályosan leesik.
- Ha nem lennék meleg, most letepernélek - mondja.
- Ha ezt bóknak szántad, akkor kösz - mosolygok rá. - Minek a hajsütő?
- Azt mondtad, csináljam meg a hajad.
- De nem mondtam, milyenre.
- Én pedig nem kérdeztem - kacsint rám, aztán int, hogy üljek a székre.
Letelepedem, Doug pedig bedugja a hajsütőt. Míg melegszik, a legjobb barátom előkeres egy hajgumit, aztán mögém lép, igazgatja, nézegeti, fésülgeti a hajam. Nem azt próbálja kitalálni, milyen legyen, már pontos elképzelés van a fejében arról, hogy milyen csodálatos frizurát fog alkotni, egyszerűen csak vár. Mikor a hajsütő felmelegszik, elkezdi begöndöríteni a hajam. Vagyis csak azt hiszem, hogy göndörít, de végül rájövök, hogy csak hullámokat kapok, aminek örülök. Gyűlölöm, ha göndör. Miután a hajam hullámos, Doug egyszerűen összefogja. Elöl kihúz pár tincset a copfból, aztán, miután meggyőződik róla, hogy pont úgy áll minden hajszál, ahogy szeretné, visszatér a copfra. Kicsit szorosabbra húzza, majd halszálkába fonja és valami hiperszuper kontyot készít, de mielőtt megcsodálhatnám, ki is bontja. Nem elégedett. Végül kiengedi a hajam, átfésüli és kész. Úgy dönt, ma laza hullámok fognak a vállamra omlani, semmi extra.
- Így ni - mondja. - Gyönyörű vagy.
- Köszönöm.
Nem mond semmit, csak megy a szekrényéhez és előkapja a mai szettjét, ami pont olyan Dougos, mint általában.
Lemegyünk a földszintre, ahol odapasszolok neki egy müzliszeletet, elveszek egyet magamnak is, és miközben azt falatozzuk, kilépünk a házból. Szép idő van, úgyhogy, mikor bepattanunk a kocsiba, mindketten lehúzzuk az ablakot és már megyünk is a suliba.
Útközben azon gondolkozom, hogy lehet az, hogy Doug még nem kívánt boldog szülinapot. Nem mintha zavarna, azt szeretném, hogy a mai napom pont olyan egyszerű legyen, mint az összes többi. Nem szeretnék arra gondolni, hogy idősebb vagyok Zacknél, nem szeretnék arra gondolni, hogy ő már nem érte meg ezt a kort, hogy nem ünnepelhettem vele a bűvös számot, ahogy ő sem ünnepelheti velem. Csak el szeretném felejteni, hogy születésnapom van.
Mikor beérünk a suliba, Doug rohan, hogy megkeresse Leslie-t, én pedig csak sétálok az első órámra, ami irodalom anyával. A terembe lépve rá sem bagózom azokra a diákokra, akik már ott vannak, csak leülök a helyemre. Jonathan egyből hátrafordul.
- Szia - mosolyodik el.
- Nem akarok beszélni arról, ami múltkor történt - jelentem ki.
- Jó, mert én sem. Viszont arra gondoltam, megihatnánk valamit suli után.
Felvonom a szemöldököm. Most randira hív?
- Te most randira hívsz? - mondom ki a gondolataim.
- Hm. Tekinthetünk rá randiként is, vagy akár úgy, hogy csak két ember elmegy meginni egy italt, hogy megismerjék egymást... Jó, ez is randinak hangzik. Szóval?
- Nem tudom, Doug tervezett-e valamit délutánra...
- Leslie-vel lesz - vág közbe Jon, mielőtt elutasíthatnám. - Tehát? Szabad a délutánod?
- Igen.
- És rám áldoznád? Ígérem, nem fogod megbánni.
- Oké - sóhajtok fel.
Jonathan elvigyorodik, szabályosan fülig ér a szája, olyan, mintha legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy igent mondok neki, pedig számíthatott volna rá. Elég egyértelműen kinyilvánítottam iránta érzett vonzalmamat alig pár nappal ezelőtt, de úgy látszik, ennek ellenére is azt gondolta, nemet fogok mondani. Vagy talán pont ezért.
Miután rábólintok a dologra, azt mondja, később megbeszéljük a részleteket, majd előrefordul, mert megérkezik anya. Mikor rám pillant, elmosolyodik, a szemében ott a kimondatlan ígéret, hogy ezentúl más lesz minden, hogy végre megváltozik a kapcsolatunk, hogy elölről kezdjük. Aminél jobb születésnapi ajándékot nem is kívánhatnék.
Elkezd valami olyan irodalmi műről beszélni, ami engem pont nem érdekel, de majd Doug segít felfogni, úgyhogy meg sem próbálok úgy tenni, mintha érdekelne. Mert én mindig is olyan jó diák voltam, hogy még az anyám által tartott óra is hidegen hagyott, szóval ezután sem lehet másképp. Nem figyelek oda, a füzetem margójára rajzolgatok nonfiguratív mintákat, amikor egy levél landol előttem. Felpillantok, de senki nem figyel felém. Széthajtom a levelet, amiben ez áll:
Elmosolyodom, fogom a tollam és lefirkantok egy választ. Megkocogtatom Jonathan hátát, mire hátranyújtja a kezét, én pedig beleejtem a lapot. Elolvassa, ír, majd visszaadja. Az én üzenetem ("Így próbálsz flörtölni? Mert elég gyatrán csinálod.") alatt ott van pár újabb mondat:
Újabb mosoly után lefirkantom a lapra, hogy Doug érdeme, majd visszanyújtom neki. Mikor legközelebb visszaadja, a tekintetem találkozik anyáéval és látom benne az újabb kimondatlan ígéretet, aminek már nem örülök annyira. Valami olyasmit jelent ez a tekintet, hogy "ha még egyszer meglátom, hogy levelezel, nem érdekel, hogy a lányom vagy, az egész osztály előtt fogom felolvasni, ami a lapon áll". Nem túl biztató kilátások, ugye? Inkább a zsebembe süllyesztem a lapot és bocsánatkérően pillantok anyura, akinek ellágyul a tekintete és tovább beszél.
Óra után odaint magához. Megvárja, míg mindenki kimegy, aztán előhúz a táskájából egy kis csomagot.
- Boldog szülinapot - nyújtja át.
- Anyu...
- Elvégre csak egyszer leszel tizennyolc éves.
- Nem kellett volna semmit venned - rázom meg a fejem.
- Én a helyedben kibontanám.
Kiveszem a kezéből a csomagot és szép lassan elkezdem kibontani. Egy ezüstnyaklánc az, a medálja pedig egy hiúz. Zack kedvenc állata.
- Ez...
- Tudod, Doug nagyon okos gyerek. Tegnap este, miután elaludtál, lejött hozzánk beszélgetni. Elmondta, hogy mit érzel, mennyire rossz neked, hogy megváltozunk a bátyád... halála óta. Hogy neked is legalább annyira hiányzik, mint nekünk és azért hordod a ruháit, hogy rá emlékezz. Azt mondta, szerinte ez menne máshogy is. Évekkel ezelőtt kaptál Zacktől egy nyakláncot egy teknős medállal, mert az a kedvenc állatod. Mostantól magadon viselheted a bátyádét is, kicsim.
- Köszönöm - suttogom és sírva átölelem anyát. - Istenem, köszönöm. Köszönöm.
Anya csak ölel engem, nem felel semmit, aztán szép lassan elhúzódik.
- Menj órára! - mondja halkan, gyengéden, de parancsolóan.
Letörlöm a könnyeimet és a nyaklánccal a kezemben kimegyek a teremből és a másik felé veszem az irányt. Ezúttal matekom van, közös óra Leslie-vel.
- Szia - lép oda hozzám, mikor megérkezik a teremhez.
- Szia - pillantok fel rá.
- Te sírtál. Mi történt?
- Ma van a szülinapom.
- Boldog szülinapot! Miért kell ezért sírni?
Halványan elmosolyodom és felemelem a nyakláncot.
- Ezt most kaptam anyától. Egy hiúz. A bátyám kedvenc állata volt.
- Ó. Nagyon szép. Szeretnéd, hogy segítsek felvenni?
Ezen egy pillanatra elgondolkozom. A hiúz Zack kedvenc állata volt, nem az enyém. Én a teknősöket szeretem. Azzal, hogy felveszem ezt a nyakláncot, el fogom rabolni Zack énjének egy részét. Olyan lesz, mintha át akarnám venni a helyét. Mintha...
- Kim - szakít ki a gondolataimból Leslie. - A bátyád örülne, ha látná, mennyire fontos neked.
Mintha olvasna a gondolataimban, pont a ki nem mondott kérdéseimre válaszol. Vagyis... ugye nem mondtam ki őket?
- Beszéltem az elmúlt fél percben? - teszem fel a kérdést Leslie-nek, aki erre felvonja a szemöldökét és megrázza a fejét. - Akkor jó.
Átnyújtom neki a nyakláncot, ő pedig mögém lép. Megemelem a hajam, Les pedig a nyakamba helyezi a láncot és bekapcsolja.
- Így ni - mondja. - Kész is.
- Köszönöm.
- Csinos vagy ma.
- Azt hittem, te Douggal jársz - mosolyodom el.
- Természetesen, de ettől még mondhatom a legjobb barátjának, hogy jól néz ki. Nem mintha egy csapatban játszanánk, meg aztán nem vennélek el a bátyám elől, ráadásul...
- A bátyád elől? - vágok közbe.
- Tudtad, hogy kedvel téged, nem? - kérdezi Les élesen. - Kérlek, mondd, hogy tudtad! Ha most kotyogtam ki, én ki leszek nyírva.
- Tudtam, nyugi - mondom. - Csak nem gondoltam, hogy megosztja ezt másokkal is.
- Nem mintha szükség lenne rá, ismerem őt eléggé, észreveszem, ha tetszik neki valaki.
- Aha. Hát a bátyád elég kiismerhetetlen figura, erről tudsz valamit?
- Mire gondolsz? - kérdezi Leslie, miközben lassan besétálunk a terembe. Leül a mögöttem lévő székre, én pedig hátrafordulok, hogy tovább tudjunk beszélgetni.
- Eddig úgy volt, hogy nem akar randira hívni engem, mert Los Angeles-ben hülyeségeket csinált, nagy nőcsábász volt, vagy mi, és még hétvégén is azt mondta, hogy nem tudja, meddig tart, míg megváltozik, de nem kéri, hogy várjak rá, most meg... Elhívott randira. Nem igazán tudok kiigazodni rajta.
Leslie elmosolyodik, mintha tudna valamit, amit én nem. Rákérdeznék, de ekkor bejön a tanár, úgyhogy kénytelen vagyok előrefordulni. A tanár elkezd magyarázni valamit, leellenőrzi a hiányzókat, aztán a táblához fordul és ír rá. Les megmozdul mögöttem, előrébb hajol, a szája közel van a fülemhez, érzem a levegővételeit.
- Jon kifürkészhetetlen - mondja. - Majd rájössz!
- Mr. Price, ha megtenné, hogy az órámra figyel, nem a hölgyre maga előtt, azt nagyra értékelném! - csendül fel a tanár hangja.
- Elnézést - mormogja Leslie.
Ebédnél Doug Leslie-vel van, kilógtak a suliból, én pedig azon gondolkozom, mit kezdjek magammal. A finomnak nem nevezhető menzás kajám a kezemben lévő tálcán van, nem igazán tudom megállapítani, mi a mai kaja, de ahogy a diákokkal megtelt ebédlőt nézem, nem is biztos, hogy lesz hely, ahol elfogyaszthatom, szóval nem számít, mi ez. Már háromszor jártam körbe az ebédlőt, de egy üres asztalt sem találtam, ahogy olyat sem, ahol az emberek megtűrnének maguk mellett. Ne feledjük, engem még mindig utál mindenki. Aztán a tömegből kiszól egy hang.
- Hé, Kim!
Arra fordítom a fejem és megpillantom Jonathant, aki egy asztalnál ül két srác társaságában és nekem integet. Elindulok feléjük, közben alaposan megnézem magamnak a srácokat. Mindkettővel van közös órám, de soha egy szót sem váltottunk, még a nevüket sem tudom. A bal oldalon ülő egy vékony, szemüveges, pattanásos srác, tipikus kocka, akire senki nem figyel fel. Az a fajta srác, akinek a fejét a budiba nyomják a sportolók. A mellette ülő fiú hasonló termetű, ugyanolyan csont és bőr, de itt vége is minden hasonlóságnak. Sötétbarna haja van, ami úgy van beállítva, mint egykor Sid Vicious-é. És lám, mikor közelebb lépek, észreveszem, hogy a srácon egy Sex Pistolt póló virít, ami vagy két számmal nagyobb, mint kéne. A lábát acélbetétes bakancsba bújtatta és a gondolat, hogy egyáltalán fel bírja emelni benne a lábát, mosolygásra késztet.
- Heló - ülök le Jonathan mellé, aki a srácokkal szemben ül.
- Szia, Kim. Ismered a srácokat? - bök a két fiú felé Jonathan.
- Látásból.
- Tim vagyok - mondja a kocka srác, akit most jobban megfigyelek. Egy Agymenőkkel kapcsolatos póló van rajta az alábbi szöveggel: "I'm not insane. My mother had me tested." Ilyen közelről látni az arcán pár apró mitesszert a pattanások mellett, viszont azt is meg tudom állapítani, hogy fantasztikus szeme van. Ezüstösen ragyogó szempárba bámulok ugyanis.
- Menő a pólód - mondom végül.
- Kösz - vigyorogdik el Tim, én pedig a másik srácra emelem a tekintetem.
- Vince - mondja. - És ha most megkérdezed, hogy "mint Vince Neil?", akkor már itt sem vagyok.
- Nem tudom, ki az a Vince Neil.
- Ó, hála égnek! - nyög fel a srác, de Tim nem hagyja ennyiben.
- Vince Neil egy glam metal csapat, a Mötley Crüe énekese volt, amíg fel nem oszlottak - csicsergi. - Vince szülei irtó nagy rockerek, oda vannak a Mötley Crüe-ért, szóval, mikor lett egy gyerekük, szegénnyel jól kiszúrtak. A sors fintora, hogy Vince gyűlöli a metal minden formáját, ellenben a punk zenét imádja.
- Pedig azt mondják, a legjobb punk banda is rosszabb, mint a legrosszabb metal csapat - mondja Jonathan és sikerül egy dühös pillantást kiváltania Vince-ből.
- Nem hinném, hogy a Mötley Crüe olyan jó banda volt - közli vele Vince.
- Hm, pedig azok voltak. Különben meg tudtad, hogy punkoknak tartották magukat? Na nem zeneileg, de a basszusgitáros például nagyon bírta a Ramones-t, a Sex Pistols-t, meg hasonlókat.
- Én is bírom a számítógépes játékokat, mégsem vagyok kocka - közli Vince jegesen. - Ellenben, ha az életem lenne a Minecraft meg a többi vacak, akkor olyan lennék, mint Tim: vérbeli kocka. Ezek a srácok nem punkok, ha csak bírnak pár punk bandát. De ha...
- Az életük lenne a punk, értem én - vág közbe Jonathan, majd felém fordul. - Hol hagytad Dougot?
- A kedves öcsikéddel van - tájékoztatom, miközben kanalazok egyet a felismerhetetlen kajámból. - Ellógtak.
- Ó, jó. Végül is egyszer ki kell csapni a suliból Leslie-t.
Elmosolyodom.
- Apa az igazgató, dereng?
- Ha most azt mondod, hogy apukád a barátaidnak elnéz minden kihágást, akkor kiakadok.
- Nem erről van szó - vigyorgok. - Viszont örülök, hogy felhoztad a srácokat. Meg tudnád mondani, mi a fenét mondott a nagymamátok Dougnak? Nagyon ki volt akadva, mikor hazaért. Azt hajtogatta, az a nő egy sárkány, meg hasonlók.
- Akkor máris kiismerte!
- Jon - nyögök fel.
Jonathan elmosolyodik, de egy darabig nem szól semmit. Nézi, ahogy kotorgatom a kaját a tányéromban, az ajkát simogatja, és láthatóan nem akar válaszolni. Velünk szemben a két srác beszélgetésbe merült egymással, nem is foglalkoznak velünk. Jon végül leereszti a kezét és halkan beszélni kezd.
- Nagyi szörnyen előítéletes és szókimondó - mondja. - Nem igazán van oda a melegekért, amit ki is mond, még akkor is, ha történetesen a saját unokája bújik elő neki és mutatja be a pasiját. Mikor Doug és Les kicsit intimebb helyzetbe kerültek, mint ami két fiú közt megszokott, mondjuk megfogták egymás kezét, vagy valami, nagyi fintorgott. Aztán, mikor Les jött a poénjaival, az sem könnyített a helyzeten.
- A poénjaival?
Jonathan felsóhajt.
- Nagyi elkezdett arról beszélni, hogy a mi korunkban ő már külön élt, dolgozott a tanulmányai mellett és férjnél volt. Nyilván nem tűnt fel neki, hogy a háromból két dolog már nálunk is megvan. Na mindegy, szóval Leslie közölte vele, hogy ne szaladjon ennyire előre, D és ő még nem állnak készen a házasságra, mire nagyi pipa lett. Szerencsére Doug nem sokkal a poén után lelépett, nagyi addig visszafogta magát, de mikor Doug elment, rázúdított Leslie-re mindent. Hogy hogy mer ilyen szemtelenül beszélni vele, szégyent hozott a családra, ő ugyan el nem megy az esküvőjére, ha megházasodik, meg hasonlók. Nagyon kemény volt vele.
- Sajnálom. Doug ezek szerint kiismerte a nagyitokat?
- Tökéletesen. Szerintem Leslie nem gondolta át alaposan, mikor kitalálta, hogy bemutatja neki. Vagy talán azt hitte, nagyiba szorultak emberi érzelmek és félre tudja tenni az előítéleteit, ha az unokájáról van szó. Tévedett.
- Képes volt a nagyanyátok valaha is emberi érzelmekre? Szeretett valaha bárkit is?
- Nem tudom. Ha igen, akkor az nagyon régen lehetett. De most ne beszéljünk erről!
- Akkor miről szeretnél beszélni?
Jon elmosolyodik, én pedig kikotrom a tányérom szélére az ebédem egy darabját, amiben mintha egy hajszál lenne.
- Arról, hogy mit csinálunk délután - mondja.
- Ó. És mit csinálunk?
- Tekintve, hogy csak játszol a kajával, gyanítom, éhes leszel suli után, szóval elmehetnénk kajálni.
- Jól hangzik - mosolyodom el. - De hogyhogy meggondoltad magad? Eddig várni akartál, vagy talán tévedek?
- Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek - kacsint rám.
Tim és Vince felénk fordulnak.
- Tudod, nem szép, hogy flörtölsz a csajjal, mikor tudod, hogy nekünk nincs barátnőnk.
- Tudjátok, nem szép, hogy félbeszakítjátok a flörtölést - mondja Jonathan.
- Ja, hogy te most flörtöltél? - incselkedem.
Jonathan rám pillant, én mosolyogva nézem őt. Mindig gyűlöltem, ha valaki egy srácra a gyönyörű szót használta, az emberi faj hímnemű egyedei szerény véleményem szerint ugyanis legfeljebb helyesek lehetnek, de be kell látnom, hogy tévedtem. Jon gyönyörű. Miközben szemezünk egymással, beletúr sötétbarna, kócos hajába, elmosolyodik telt ajkaival, szürkészöld szemében pajkos fény játszik.
- A francba - nyög fel és elfordul.
- Mi a baj? - kérdezem, ahogy a kellemes bizsergés, amit eddig éreztem, lassan semmivé foszlik.
- Nem szabad ezt csinálnom - rázza a fejét. - Sajnálom, Kim, de még nem állok készen. Azt hittem, hogy igen, de még nem. Nem megy.
Ezzel Jonathan felkel az asztaltól és elsétál, amilyen gyorsan csak tud, én pedig - Tim és Vince társaságában - döbbenten nézek utána.
- Ez mi volt? - kérdezi végül a punk srác.
- Én... Nekem most... Bocsássatok meg, de én most azt hiszem, inkább megyek - motyogom zavartan.
Kimegyek az ebédlőből, mielőtt a srácok reagálhatnának, még a tálcámat is az asztalon hagyom, ami nem vall rám. Céltalanul indulok el az iskola épületében, egyetlen határozott célom van csak: hogy messziről elkerüljem a termet, ahol a következő órám lesz.
Percekkel később még mindig a folyosón császkálok, pedig már be is csengettek. Végül az egyik női mosdó mellett lyukadok ki, én pedig úgy döntök, bemegyek, hogy ne a folyosón kóvályogjak, mikor meghallok egy hangot.
- Kim!
Nem törődöm vele, csak bemegyek a mosdóba. Persze utánam jön.
- Órán kéne lenned - mondja.
- Ez a női mosdó, apa.
- Miért nem vagy órán?
- Nem volt hozzá sok kedvem - mormogom.
- Mi a baj, kicsim?-kérdezi apa szokatlanul gyengéd hangon. - Az, hogy ma van a szülinapod? Megértem, hogy nehéz, azért nem is kívántam boldog születésnapot, de...
- A fiúk barmok - nyögök fel, mielőtt tovább folytathatná.
- Tessék? - kérdezi és felvonja a szemöldökét. Pár másodperc alatt azonban összerakja a dolgot és zavartan köhécselni kezd. - Á, szóval fiú gondok vannak. Oké. Hívom anyádat!
- Ne! Apa, ne!
- Mi történt? - kuporodik le mellém a földre. Nem zavarja, hogy bepiszkolja fehér ingjét, mikor a mosdó összefirkált falának veti a hátát. Kezd kicsit hasonlítani arra az apára, akit megismertem.
- Hm, hol is kezdjem?
- Az elején, kicsim. De úgy intézd, hogy ne tudjam, ki a srác!
Elmosolyodom.
- Úgyis rájönnél - vonok vállat.
- Már most tudom, ki ő. És ki fogom herélni.
- Apa!
- Bocsánat, hallgatlak.
- Akkor kezdődött, mikor Doug majdnem megölte magát. Előtte is voltak már egyértelmű utalásai felém, hogy nem vagyok közömbös neki, ahogy ő sem nekem, de Doug öngyilkossági kísérletének a napján, mikor ő hazajött és bezárkózott Zack szobájába, én úgy döntöttem, elmegyek valahova, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Ideges voltam. Szóval felhívtam Jont, aki épp a menhelyen volt, szóval én is odamentem. Beszélgettünk kicsit, minden tök jó volt, azt hittem, végre lesz valami, de ő váratlanul közölte velem, hogy még nem megy neki, mert nem akar megbántani. Hozzátette, hogy nem kéri, hogy várjak rá, én pedig, nem is tudom, csak megcsókoltam - mondom és figyelem, ahogy apa ökölbe szorítja a kezét. - Jon visszacsókolt, de végül eltolt magától és közölte, hogy ezt így nem lehet. Nem akar addig velem lenni, míg nem tudja biztosra mondani, hogy megváltozott. Nem akar fájdamat okozni nekem. Azóta nem igazán beszéltünk, de ma elhívott randira. Azt hittem, biztos átgondolta a dolgot és rájött, hogy megpróbálhatnánk, szóval rábólintottam. Ebédnél megbeszéltük, hogy elmegyünk kajálni valahova, kicsit flörtölgettünk, aztán csak néztük egymást, de ő elfordult, azt mondta, ez neki nem megy és lelépett. Miért ilyen kifürkészhetetlenek a fiúk, apa? - borulok apa vállára.
- A fiúk, kicsim? - kérdezi. - Mi titeket látunk kifürkészhetetlennek.
- Pedig nem vagyunk bonyolultak.
- Mi sem.
Felemelem a fejem és apára nézek. Halvány mosoly nyomát látom az arcán.
- Akkor Jonathannak mi célja ezzel?
- A fiú csak biztos akar lenni abban, hogy nem fog megbántani téged - mondja apa. - Érettebben viselkedik a korosztályánál, ez vitathatatlan, de semmi fura nincs abban, amit csinál. Adj neki időt, kicsim!
- De akkor miért hívott el mégis?
- Biztos azt gondolta, készen áll.
Elkeseredetten megrázom a fejem. Nem értem a fiúkat. Egyszerűen nem értem, mit miért tesznek vagy nem tesznek. Olyan furák.
- És hogy vagy? - kérdezi apa. - A szülinapod miatt.
- Nem is tudom - vonok vállat. - Kaptam anyától nyakláncot - mutatom meg a nyakamban lévő láncot - Zack kedvenc állatával. Szerintem tovább tudok lépni, apa. Tudod, eddig attól tartottam, ha továbblépek, elfelejtem őt. Még most is félek egy kicsit, de azt hiszem, tudok emlékezni rá úgy is, hogy közben nem az emléke irányítja a tetteimet. Érted?
- Igen, kicsim, azt hiszem, értem. Sajnálom, hogy anyáddal olyanok voltunk, amilyenek. Nehéz lehetett neked egyedül.
- Nem voltam egyedül. Doug ott volt.
- Doug.
- Doug.
- Nekünk kellett volna melletted lennünk, nem neki. Szegény fiúnak megvannak a maga gondjai.
- Ő a legjobb barátom, apa.
- Tudom.
- Örülök, hogy anno nem mondtátok azt, hogy ne barátkozzak vele, mert az intézetis gyerekek problémásak.
- Én is örülök. Doug jó gyerek. Tudom, hogy szükségetek van egymásra.
- Igen.
- Apropó, Doug. Nem tudod, merre van? Nem volt bent az utolsó két órán.
- Hm. Ne haragudj, apa, de mennem kell órára - tápászkodom fel és már indulok is az ajtó felé.
- Kim!
- Szia, apa!

2017. október 1., vasárnap

14. fejezet

Hejhó, édeseim!
Egy hosszú, tartalmas fejezettel készültem nektek mára, de még nem szaladnék ennyire előre. Mint látjátok, ez a tizennegyedik fejezet, jövőhéten pedig jön a tizenötödik - na ezzel csak annyi a gond, hogy eddig vagyok kész. A tizenhatodik fejezetből még csak rövid kis vázlatok vannak meg, amiket a vonaton körmöltem le egy füzetbe, arra sem volt még energiám, hogy begépeljem, szóval lassacskán félbeszakad a fejezetek posztolása, de igyekszem mindent megtenni, hogy behozzam a lemaradást és minél hamarabb olvashassátok tovább Doug és Kim érzelmi hullámvasútját és az ikrekkel való kapcsolatuk alakulását. Most pedig nézzük, mit tartogatok nektek mára!
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

- Merre jártál? - kérdezi Doug, mikor hazaérek.
Már a szobámban van, az ágyon ül és a kezében fogja a füzetet, amiben eddig feljegyezte, mikor vette be a gyógyszerét. Határozottan jobban néz ki, kezd visszatérni a normális színe, viszont szokatlan öltözet van rajta: egy egyszerű fehér póló és egy szürke melegítőnadrág. Sosem láttam még ilyen ruhában.
- Jonathannal találkoztam.
Erre persze azonnal felkapja a fejét és mosoly terül szét az arcán.
- És? - kérdezi.
- És? - kérdezek vissza.
- Milyen volt? Randiztatok? Hol találkoztatok? Elcsattant az első csók?
Miközben ezeket kérdezi, törökülésbe helyezkedik és csillogó szemekkel néz rám. Elnevetem magam, de lekuporodom Douggal szemben, és beszámolok neki a történtekről. Mindenről, részletesen. Nos, kivéve talán arról, hogy Leslie nem bújt még elő a nagyanyja előtt. Azt majd ők elintézik maguk közt.
- Meghibbantál - mormogja, pont úgy, ahogy azt elvártam.
- Miért?
- Miért?! Kimi, totál lökött vagy! Nézd, én értem, hogy ki akarsz törni a rólad kialakított képből, de ez túlzás.
- Emlékszel, mit mondtam, mikor vásárolni voltunk?
- Hogy nem akarsz anyuci pici lánya lenni, de csajszi, ez akkor is sok! Ne csináld ezt, jó? Elszúrod az életed.
- Fiatal vagyok. Élnem kell, nem?
- És úgy akarsz élni, hogy belemész egy konkrét szexkapcsolatba Jonathannal?
- Én legalább nyílt lapokkal játszom és nem úgy akarom bemutatni a pasim a nagyanyámnak, hogy még elő sem bújtam neki - csattanok fel.
- Hogy mi? - kérdezi Doug.
Basszus! Basszusbasszusbasszus.
A szám elé kapom a kezem, de már késő: kikotyogtam.
- Az van, hogy Leslie még nem bújt elő a nagymamájának - motyogom. - Jonathan mondta. Doug, úgy sajnálom! Nem akartam, hogy tőlem tudd meg!
- Hogy akar neki bemutatni, ha még elő sem bújt? - kérdezi Doug és a szemében könnyek csillognak.
- Nem tudom, édesem - motyogom még mindig gyűlölve magam, közben pedig átölelem Dougot. - Biztos van rá magyarázata. Hívd fel és beszéljétek meg!
Mielőtt Doug reagálhatna, csörög a telefonja. A kijelzőre pillant, én úgyszintén. Leslie hívja, mintha megérezte volna, hogy kikotyogtam a titkát.
- Ne támadd le! - mondom.
- Nem fogom - feleli Doug, majd felveszi a telefont. - Szia, Les.
Míg Doug Leslie-vel beszél, én lemegyek a földszintre és vacsit készítek magamnak. Rég ettem már.
Anya feltakarított a nappaliban, miután megjöttek apával és a konyhában sem látok vért sehol, de mikor a mosogatóba akarom tenni a kést, amivel megvajaztam a zsemlémet, feltűnik, hogy a véres kés még ott van. Elkomorodom. Anya ezek szerint nem vette észre. Felsóhajtok, majd megnyitom a csapot és meleg vizet folyatok a késre, aztán, mikor a vér nagy része már eltűnik róla, bedugom a dugót és mosogatóvizet engedek, úgyis egy csomó csetres van. Míg a víz folyik, falatozom a zsemlémből, aztán nekiállok elmosogatni. A véres kést a végére hagyom, ki is veszem a mosogatóból, mert nem akarom utána a véres vízzel elmosni az evőeszközöket és a többit. Mikor mindennel kész vagyok, megfogom a kést. Bár a vér nagy részét sikerül levinnie róla a vízsugárnak, ami alá betettem pár perce, még helyenként akad rászáradt vér, amit szépen elkezdek lesikálni róla.
- Az ott az a kés? - érkezik a kérdés.
Hátrapillantok. Doug lezseren az ajtófélfának támaszkodik a konyha ajtajában, de látom rajta, hogy feszült.
- Igen - mondom. - Beszéltél Leslie-vel?
- Aha. Azért hívott fel, hogy elmondja.
Doug közben bejön a konyhába, levesz egy tányért a szekrényből, majd előveszi a müzlit és a tejet, fog egy kiskanalat, és a konyhapulthoz battyog. Leül a bárszékre és falatozni kezd.
- És mit beszéltetek?
- Most akar előbújni neki - mondja Doug. - Azt mondta, azért nem mondta el, mert nem akart ezzel is terhelni, de Jon rávilágította, hogy tudnom kell, mert a nagyanyjuk enyhén szólva is homofób. Szóval ha nem úgy reagál Les előbújására, ahogy kéne, akkor Leslie felhív engem és én át sem megyek. Én mondjuk szeretnék akkor is menni, de Les nem engedi. Azt mondta, csak akkor mehetek, ha a nagymamája elfogadja, mert nem akarja, hogy rajtam csattanjon az, hogy az unokája meleg.
- Érthető.
- Nem kell védelmeznie - morogja Doug. - Annyira nem vagyok beteg.
- Szerintem akkor is védelmezne, ha egyáltalán nem lennél beteg.
- Nem tudhatod.
- Igazad van, nem tudhatom.
Leülök Doug mellé egy pohár narancslével. Nem szólok semmit, de Doug nem hagyja, hogy csendben elteljen pár perc. Pláne, hogy még mindig a Jonathanos esetnél van leragadva.
- Tudom, hogy nem akarsz olyan lenni, amilyenné ma próbáltál válni - mondja teli szájjal.
- És ha mégis?
- Akkor az elmúlt tíz évben szörnyen félreismertelek. Szerintem ne erőltesd ezt Jonathannál, Kimi. Meg szeretne változni, hogy aztán úgy tudjon randizni veled, hogy az jelentsen is valamit. Hagyd, hogy megtegye, jó?
- Mi van, ha nem tudok vagy nem akarok annyit várni?
- Akkor legalább biztos lehetsz abban, hogy óriási baklövés lett volna a mai, ha belemegy a játékodba.
- Félig belement. Smároltunk.
- Jó volt? - kérdi Doug.
- Fura volt. Tolakodó. Durva. Nem olyan volt, amilyennek képzeltem.
- Basszus, neked ez volt az első csókod! - kiált fel Doug.
- Muszáj ordítanod?
- Teljesen elfelejtettem, hogy még sosem csókolóztál ezelőtt.
- Ne beszéljünk erről!
- Jó - vigyorodik el Doug. - Akkor beszéljünk a holnaputánról.
- Mi lesz holnapután? - vonom fel a szemöldököm.
- A szülinapooooood!
- NE! Nehogy kitalálj bármit is! Doug, eszedbe ne jusson!
A vigyor, ami az én drága legjobb barátom arcán ül, arra enged következtetni, hogy meglepetéssel készül nekem. Egy olyan meglepetéssel, ami miatt garantáltan ki fogom nyírni. Először is élve megnyúzom, majd apró darabkákat vágok ki a húsából, miközben visítva kapálózik, aztán máglyahalált fog halni. Végül levágom a fejét, kikotrom az agyát, kitömöm fokhagymával és egy kereszteződésnél elásom, hogy ne tudjon újraéledni. Igen, tudom, azt a vámpírokkal szokták, de Doug néha olyan, mint egy energiavámpír, ami voltaképpen ugyanaz, nem?
Pár perccel később, a szobámban. Doug zuhanyzik, épp elhasználja a meleg víz nagy részét, szóval nekem alig fog maradni, anyuéknak pedig egyáltalán nem. Szép az élet.
Doug után én is elmegyek zuhanyozni. Miközben a langyos víz folyik rám, elgondolkozom azon, ami délután történt. Képes voltam megcsókolni Jonathant. Rá akartam venni egy szexkapcsolatra. Mi történt velem?! Hol az a lány, aki pár éve voltam? Hol a lány, aki még hitt az igaz szerelemben, aki hitte, hogy a tündérmesék valóságosak is lehetnek, aki elhitte, hogy létezik szőke herceg fehér lovon? Mi változtatta meg ezt a lányt? Mi törte meg? Mi fosztotta meg az álmodozástól?
A válasz ordít bennem, mégsem tudom, életem mely pontja az. Talán Zack és Doug egymás elől is titkolt szerelme, vagy Doug kapcsolatai. Vagy az, hogy rám sosem nézett még srác úgy, mintha én lennék az egyetlen nő a világon. Sosem vett még észre senki. Csak Jonathan, ezt pedig elszúrnám azzal, hogy hülyeségeket találok ki.
Kiszakadok a gondolataimból és elzárom a már hideggé vált vizet, amitől a bőröm jéghideg lett, de egész eddig nem tűnt fel. Kikászálódom a zuhanyzóból, megtörölközöm, majd felkapom magamra a pizsamámat és visszamegyek a szobámba. Doug az ágyon fekszik, a telefonja mellette van, ő maga pedig alszik. Elmosolyodom, elveszem onnan a telefonját és az éjjeliszekrényre teszem, majd én is bebújok az ágyba.
Mikor reggel felkelek, Doug már ébren van, az ágy szélén ül és az a királykék nadrág meg fehér póló van rajta, amit nemrég vettem neki. A haja vége még mindig zöld, a szeme alá zöld vonalat húzott csillámos szemceruzájával, úgy néz ki, mintha egy meleg angyal szállt volna a földre az egyszerű halandók közé.
- Jól nézel ki - mosolyodom el.
- Á, jó reggelt - pillant fel a telefonjából. - Köszi.
- Mennyi az idő?
- Tíz óra van.
- Van hír Leslie nagyijáról?
- Jonathan üzent nagyjából fél órája, hogy Leslie tiszta ideg és, hogy a nagyijuk bármelyik pillanatban megérkezhet, egyébként semmi.
- Miért nem Leslie üzent?
Doug felém fordítja a fejét, úgy néz rám, mintha totál őrült lennék.
- Mert tiszta ideg - hangsúlyozza.
- Ja, persze, bocs - mormogom, majd feltápászkodom és a fürdőszobába megyek.
Épp a fogamat mosom, mikor Doug beront.
- Hogy nézek ki? - kérdezi idegesen.
- Már mondtam, hogy jól - motyogom fogkefével a számban.
- De tényleg? Nem túl kihívó a ruhám? A hajam? A sminkem? Egyáltalán minek sminkeltem ki magam?! Hadd mossam le gyorsan, engedj oda!
- Doug, hé! - tartom távol a mosdótól. - Leslie hívott?
- Igen, azt mondta, mehetek, úgy tűnik, a nagyija elfogadja. Mármint nem utálatosabb vele, mint szokott. Hadd mossam le a sminkem!
- Doug! - csattanok fel. - Menj csak így és vedd le a lábáról az elbűvölő modoroddal! Kedvelni fog.
- Biztos?
- Persze. Téged csak kedvelni lehet.
- Köszi, Kimi!
Ezzel Doug elindul kifelé.
- D! - szólok utána.
- Tessék?
- Ügyes legyél!
Elmosolyodik, hálásan bólint, majd rohan is le.

Doug

Mikor Leslie-ékhez érek, becsengetek és szinte azonnal nyitódik is az ajtó.
- Szia - mosolyodik el Les.
- Szia - mosolygok én is és hirtelen olyan megkönnyebbülés önt el, amilyet még sosem éreztem. Ha ő velem van, nem érhet baj.
Leslie hozzám hajol és egy röpke pillanatra megcsókol, de mielőtt bemehetnék, kijön és becsukja maga mögött az ajtót.
- Oké, szóval... először is sajnálom, hogy tegnap nem azzal kezdtem, hogy most akarok előbújni nagyinak.
- Semmi gond - mondom.
- Másodszor, örülök, hogy itt vagy - mosolyodik el megint. - Harmadszor: iszonyú jól nézel ki, ez a szín kiemeli a szemed.
Erre csak elpirulok és mielőtt megköszönhetném, Les folytatja is.
- És végül: elmondtam nagyinak, hogy meleg vagyok. Látszólag nem fogadta rosszul, kicsit ugyan meglepődött és összepréselte a száját, de ennyi. Nem volt könnyes egymás vállára borulás, ahogy azt nem is vártam, de magából kikelve sem üvöltözött, amire viszont számítottam. Mondtam neki, hogy átjössz, de azt nem tudom, mire kell számítanod tőle. Ha nagyon bunkó, leléphetsz.
- Nem fogok lelépni - mondom.
- Azért találjunk ki egy biztonsági jelszót!
- Oké.
- Mit szólnál ahhoz, hogy "Les, utálom a nagymamádat"?
Felnevetek.
- Szerintem valami kevésbé egyértelmű is megteszi. Mit szólnál ahhoz, hogy hydra?
- Hydra?
- Igen.
- Miért pont hydra?
- Nincs olyan téma, amivel kapcsolatban ne tudnám szóba hozni a görög mitológiát - vigyorodom el.
- Szuper, akkor hydra. És Doug - kapja el a karom Leslie, mikor a kilincs felé nyúlok -, tényleg örülök, hogy itt vagy.
- Én is, Les.
Leslie kinyitja előttem az ajtót és betessékel. Leveszem a cipőmet, majd a párom oldalán belépek az oroszlán barlangjába. Amint meglátom Leslie nagyiját, azonnal megértem, miért nem kedvelik túlzottan a srácok. A nő nem egy tipikus nagymama, akit mindenki el szokott képzelni. Nem hoz neked tálcán sütit, hogy megtömjön vele, nem virágmintás ruhákban járkál, nem mosolyog rád kedvesen és határozottan nem ad puszit elalvás előtt. Ez a nő ezerszer jobban hasonlít egy tűzokádó sárkányra. Barna szemeit összehúzva pillant rám félhold alakú szemüvege alól (határozottan ez az egyetlen közös benne és Dumbledore professzorban), sötétre rúzsozott ajkával csücsörít. Ősz haja szoros kontyba van fogva, még véletlenül sem lóg ki sehol egy kósza tincs - de még egy hajszál sem! -, smaragd fülbevalója is tökéletességet, felsőbbrendűséget sugall az ember felé, smaragdzöld nadrágkosztumjéről nem is beszélve. Egyébként nem, a smaragd fülbevaló alatt nem azt értem, hogy az ékszer smaragdzöld színű, hanem azt, hogy smaragd. Az a nyamvadt drágakő. És még azt hittem, én fogok ma pávaként tündökölni. Nem mintha Les és Jon nagyanyja tündökölne, de azért ne már, én arra készültem, hogy én leszek a nap látványossága...
- Jó napot! - találom meg végre a hangom.
Közelebb lépek Leslie mamájához és kezet nyújtok neki. Ő egy darabig mered kinyújtott kezemre, végül beleteszi tökéletesen manikűrözött körmökkel ellátott kezét és hirtelen rájövök, mire vár: egy kézcsókra. Igyekszem megőrizni arcom semlegességét, egyetlen apró fintor nélkül a számhoz emelem ráncos kezét és gyenge csókot nyomok a kézfejére.
- Douglas Johnson vagyok - mondom utána. - Leslie barátja.
- Mrs. Price - mutatkozik be a nő.
A hangja pont olyan, amilyennek képzeltem: rideg, érzelemmentes, fásult. Mintha szörnyen unná magát - biztos így is van -, mintha egy cseppnyi érzelemre nem lenne képes - nyilván ez is így van -, mintha minden vágya az lenne, hogy végre hazamehessen. Aha, tuti, hogy ebbe is beletrafáltam.
A nő - nehezemre esik úgy gondolni rá, mint egy nagymamára - még véletlenül sem árulja el nekem a keresztnevét, nem mondja, hogy "hívj csak X néninek" vagy nagyinak, vagy bármi hasonló, amit egy, az emlékeimben még élő nagymama mondott nekem valaha. Kim nagymamája. Mikor először találkoztam vele, nyolc éves voltam. Kim nagyapjával együtt ők voltak az én fogadott nagyszüleim, az első alkalomtól kezdve úgy bántak velem, mint Kimmel és Zackkel - mintha én is az unokájuk lennék. Ha ajándékot vettek Kiméknek, én is kaptam. Ha ők pénzt kaptak, én is. Nagyapa még az örökségébe is be akart venni, de én határozottan tiltakoztam ez ellen és végül sikerült lebeszélnem. Ha nem tettem volna, most nekem is egy csomó pénzem lenne és nem Kim vásárolna rám - hanem a halott nagyapja.
Vissza a jelenbe, ehhez a rideg nőhöz. Egy fotelben ül, de egyáltalán nem úgy, mint a normális emberek szoktak. Semmi kényelmes testtartás, a háta olyan egyenes, mintha egy karóhoz lenne kötve, lábai szorosan összezárva, a kezei egy pontosan kiválasztott helyre vannak helyezve - tökéletesen mű.
Jonathan ezzel szemben a kanapén ül szétvetett lábakkal, a térdénél lyukas farmerben, fekete trikóban, kócos hajjal. Tökéletes ellentéte a nagyanyjának, én pedig legszívesebben elmosolyodnék ezen a kontraszton, de nem teszem. Leslie-vel leülök a kanapéra és igyekszem minél természetesebben és fesztelenebbül viselkedni. Nem jön össze, amit Leslie is láthat rajtam, mert a combomra helyezi a kezét - pont a térdem fölött, ami nem túl intim hely, mégis érezteti azt, hogy az övé vagyok.
Persze sárkány-nagyira téved a tekintetem, aki felvont szemöldökkel nézi Les kezét a combomon. Igyekszem figyelmen kívül hagyni rosszalló tekintetét és csak Leslie kezének megnyugtató jelenlétére koncentrálni, amint lassan simogatja a lábam. Rápillantok és elmosolyodom, ő szintén. Oldódik bennem a feszültség attól a mosolytól.
- Szóval - szólal meg Mrs. Price - mióta vagytok együtt?
- Alig pár napja - felel Leslie.
- Akkor nem lehet túl komoly a kapcsolatotok. Biztos, hogy meleg vagy?
Leslie felröhög.
- Nagyi, volt már egy két éves kapcsolatom egy sráccal. Határozottan meleg vagyok.
- Szóval ne is számítsak dédunokákra?
- Hé, én nem vagyok meleg! - szólal meg Jonathan. - A leendő feleségem szülhet neked dédunokát.
- Az életviteledből kiindulva csoda, hogy nem vagyok máris dédnagyszülő - közli Jonathannal a drága jó nagymamája.
- Nem igaz minden abból, amit hallottál rólam - morogja Jon.
- Meglehet. De most nem ezért vagyok itt. És nem is azért, hogy megismerkedjem az unokám barátjával.
- Akkor mit keresel itt? - kérdezi Leslie ridegen.
- Meg akartam nézni, hogy boldogultok. Nagyapátok pénzéből mondjuk nem nehéz gazdálkodni, de...
- Nagyapa pénze takarékban van - szúrja közbe Jonathan. - Csak ezt a házat vettük belőle, a maradékot félretettük és most a saját magunk által keresett pénzből élünk.
- Tizennyolc évesen igazán ideje a saját lábatokra állnotok! - mondja Mrs. P. - Én a ti korotokban már külön laktam, dolgoztam a tanulmányaim mellett és férjnél voltam!
- Hé, nagyi, ne szaladjunk ennyire előre, Douggal még nem állunk készen a házasságra! - szólal meg Leslie, mire Jonathan alig bírja visszafojtani a nevetését. Én meg elpirulok.
- Ha már így felhoztad a barátodat, megmondanátok, miért van bekötve a keze?
A tekintetem bekötött karomra siklik. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy kitalálok valami hazugságot, de nagyon nem csípem ezt a nőt és tudom, hogy az igazságot szívből gyűlölné. Az ő drága unokája nem elég, hogy meleg, még össze is jött egy pszichés betegséggel küzdő személlyel! Hogy fogja ezt elviselni szegény? Csorba esik majd a hírnevén és az önbecsülésén. Annyira gonosznak kéne lennem, ha elmondanám az igazat...
- Tudja, bipoláris zavarral küzdök, tegnap pedig csúnyán megvágtam magam, de ne aggódjon, a pszichiáterem kiírt egy nagyszerű gyógyszert, amíg azt szedem, rendben leszek.
Mrs. Price arca megvonaglik, de kényszeríti magát, hogy újra komor legyen, hogy ne hulljon le róla az érzelemmentesség álarca. Halványan elmosolyodom, aztán Leslie-re pillantok, mert érzem magamon a tekintetét. És valóban engem néz. A tekintetéből nem tudok kiolvasni semmit, mintha elzárta volna előlem minden gondolatát, de végül egy apró kis foszlány eljut hozzám: egy kimondatlan kérdés, ami minden bizonnyal a "miért?". Arra kíváncsi, hogy miért mondtam el a nagyanyjának az igazat? Hogy adjam tudtára azt, hogy bosszantani akarom sárkány-nagyit? Végül eszembe jut egy roppant egyszerű, de legalább ugyanolyan bosszantó megoldás - legalábbis a homofóbok utálják az ilyet -, ez pedig nem más, mint egy csók. Odahajolok Leslie-hez és az ajkam az övére tapasztom. Csak egy röpke pillanat az egész, még Les mosolyát is érzem a számon, aztán elhúzódom és úgy nézek Mrs. Price-re, mintha nem látnám az arcán az undort.
- Nagyi, miért nem mesélsz Dougnak arról, mennyire szereted a görög mitológiát? - szólal meg Leslie.
- A görög mitológiát? - kérdezem és kíváncsian nézek Mrs. Price-re.
- Igen. Nagyi odáig van mindenért, aminek köze van a görög mitológiához. Egyszer venni akartam neki egy hydra szobrot a születésnapjára, de végül valami mást vettem helyette, már nem emlékszem, mit.
- Szívesen meghallgatnám, de sajnos mennem kell - mosolyodom el, mikor veszem a lapot.
- Kikísérlek - mondja Les.
- Oké. Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Price. Jon, veled beszélhetnék egy kicsit?
- Hogyne - pillant rám Jonathan úgy, mintha a halálos ítéletét írtam volna alá, azzal mindhárman megindulunk kifelé.
Felveszem a cipőmet és kimegyünk a házból. Leslie-vel "röviden" elköszönünk egymástól - ami annyiból áll, hogy hosszan megöleljük egymást, majd egy nagyjából ugyanolyan hosszú csókkal búcsúzunk, aztán elmormogunk egy-egy szeretleket -, aztán megkérem Jonathant, hogy sétáljon el velem egy darabig.
- Ha a tegnapról akarsz beszélni... - kezdi, de közbevágok.
- Nem érdekel, mi történt köztetek tegnap - mondom. - Kim mindenről beszámolt. Örülök, hogy leálltál, de nem erről van szó.
- Akkor?
- Holnap lesz a szülinapja. A tegnapi viselkedésével ellentétben nem egy érzelemmentes csaj és nem igazán van oda az idei szülinapjáért. Holnap már idősebb lesz, mint Zack volt a halálakor és ezt nem fogja jól viselni. Idén nem szervezek neki bulit, mint az előző években, mert nem akarja ezt. De neked örülne.
- Nekem?
- Ha elvinnéd valahova.
- Mármint... hívjam randira?
Bólintok.
- Nem gondolod komolyan! Tegnap smároltam vele és többre is képes lettem volna. Még nem állok készen arra, hogy úgy tudjak bánni vele, ahogy megérdemli.
- Nem azt kérem, hogy vidd randira és a végén csókold meg, csak vidd el valahova és felejtesd el vele Zacket! Én nem vagyok képes erre, túlságosan kötődtem a sráchoz, sok közös emlékünk van vele kapcsolatban, de te, Jon... Te képes lehetsz rá. Kim nagyon kedvel téged és szerintem örülne, ha veled tölthetné a szülinapját.
- Meglátom, mit tehetek.
- Köszönöm - mosolyodom el hálásan.
- De Doug, ha Kim úgy megy haza, hogy összetörtem a szívét, ne engem hibáztass! Én szóltam, hogy még nem vagyok kész.
- Nem lesz semmi gáz - mosolyodom el őszintén. - Kim alapos fejmosást kapott tegnap este, te pedig nem vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszed magad.
- Ő is ezt mondta.
- Tessék?
- Tegnap este. Azt mondta, miután visszakoztam, hogy jobb ember vagyok, mint hinném.
- Igaza is van - mosolygok.
- Kösz. És te hogy vagy?
- Gondolom, mindent tudsz - felelek, mire Jonathan bólint. - Nézd, bipolárisnak lenni nehéz. Feldolgozni, hogy beteg vagy, elfogadni, hogy ezt mások is tudják rólad, meggyőzni magad, hogy nem bánnak veled másképp vagy épp beletörődni, ha igen... Tényleg nehéz. De Kim jót akar nekem, ahogy a szülei is. Az öcséd is - mosolyodom el, amint eszembe jut Leslie. - Ez segít, tudod? Segít, hogy itt vannak nekem.
- Biztosan jót tesz, ha van melletted valaki. Örülök, hogy jobban vagy, Doug.
- Kösz. Viszont nekem most tényleg mennem kell. Szia, Jon.
- Szia.

Kim

Mikor Doug hazaér, csak morog magában, szóval gyanítom, nem sült el jól a találkozás. Épp a körmöm lakkozom, mint minden normális lány - áh, kit akarok hülyíteni, videójátékozom -, mikor beesik a szobámba, onnan a fürdőbe megy, majd becsapja az ajtót. Leállítom a játékot és az ajtóhoz megyek. Hallgatózom egy darabig, de mivel néma csend van, lassan benyitok. Doug a mosdókagylón támaszkodik, vékony karjain kidagadnak az erek, a haja kócos.
- Mi történt? - kérdezem.
- Az a nő egy kicseszett sárkány - tájékoztat. - Azt mondta, ő nem azért jött ide, hogy Jonathan magyarázatait hallgassa, meg nem is azért, hogy Les pasiját megismerje, hanem azért, mert tudni akarja, hogy boldogulnak, bár a nagyapjuk pénzéből nyilván nem nehéz. Ez egy karót nyelt banya, Kim! - fakad ki. - Egy cseppnyi szeretet sem szorult belé, látnod kellett volna, hogy nézett, mikor megcsókoltam Leslie-t!
- Erre azért számítottunk, nem? Nem véletlenül utálják őt a fiúk.
- Te nem láttad őt, Kim! Majd ha összejöttök Jonathannal és bemutat neki, érteni fogod, miről beszélek.
- Ki mondta, hogy össze fogunk jönni Jonnal? - vonom fel a szemöldököm, de Doug csak legyint amolyan "hagyd már a színjátékot" stílusban. Meg tudnám nyúzni ezért, de szép lassan beszívom, majd kifújom a levegőt és igyekszem nem felidegesíteni magam. - Gyere be a szobába! - mondom inkább.
Mielőtt felelhetne, karon ragadom és kivonszolom a fürdőszobából. Húzatja magát a drága, nagyon nincs kedve azt tenni, amit én szeretnék, de végül csak elvarázsolom az ágyamig, amire nagy nehezen le is ül. Elővadászom a másik kontrollert is és a kezébe nyomom, majd bekapcsolok egy olyan játékot, amit ő is szeret. Ezután percekig néma csendben nyomkodjuk a gombokat, Doug úgy koncentrál arra a fránya játékra, hogy még a nyelvét is kidugja, én pedig megállapítom, hogy sikerült kicsit lehiggadnia. Miután megunom a játékot, átkapcsolok egyszemélyes módba és hagyom Dougot játszani. Átmászom mögötte az ágyon, adok egy puszit a fejére, majd lebattyogok a földszintre.
Útközben a falon lévő kis képeket nézegetem, amik a mi drága családunkat ábrázolják - persze a képek túlnyomó többségén Doug is rajta van. Csoda, hogy anyáék nem szedték le a Zackről készült fotókat. Azt hinné az ember, hogy amennyire igyekeznek elfelejteni őt, az első dolguk a képek leszedése kellett volna, hogy legyen. De valamiért még a falon lóg az összes. Talán azért, mert az ő hálószobájuk a földszinten van, nem nagyon járnak az emeleten. Ez végiggondolva logikusnak tűnik, mert ahogy a földszintre érek és végignézek a képeken, észreveszem, hogy itt szinte semmi nem emlékeztet Zackre. Hogy nem figyeltem fel erre eddig?
Anyuék a nappaliban ülnek. Anya egy könyvet búj, apa pedig egy politikai újságot, mellette a kisasztalon egy csésze gőzölgő kávé. Olyan tipikus, mintha egy filmbe léptem volna be hirtelen.
Lekuporodom közéjük a kanapéra, ami olyannyira meglepi őket, hogy anya becsukja a könyvet, apa pedig leteszi az újságot.
- Mi a helyzet? - kérdezi apa abban a stílusban, amit nagyon ritkán hall tőle az ember lánya.
- Beszélnünk kéne. Zackről.
- Ezt már ezerszer megbeszéltük - kezdi anya a monológját.
- Pont ez az! - vágok közbe. - Egyszer sem beszéltük meg. Anya, holnap lesz a tizennyolcadik születésnapom. Zack még nem volt tizennyolc, mikor meghalt. Doug segített feldolgozni a halálát, de ez most nem csak arról szól, hogy egyik napról a másikra elvesztettem a bátyámat. Mert a szüleim is megváltoztak. Olyan, mintha két üres porhüvely lenne az a két személy, akik felneveltek. Az anyámat - nézek anyura - az érdekli, hogyan jelenek meg az iskolában, milyen öltözetben, az apámat - pillantok apura - pedig az, hogy folyton ellógok órákról, de egyiküket sem érdekli a dolgok miértje. Olyan, mintha a szüleim lelke meghalt volna abban a pillanatban, mikor értesültek a bátyám haláláról és én nem tudom, mit tehetnék, hogy visszavezessem a lelkeket a helyükre. Talán jelzőlámpával kéne világítanom, hogy "ide gyertek, itt a helyetek"? Vagy úgy kéne viselkednem, mint neki? Legyek olyan, mint Zack? Ha ezzel visszakaphatom a szüleimet, én megteszem, tényleg, megteszek mindent, amit kell, csak gyertek vissza - sírom el magam. - Életemben először szerelmes vagyok. Szükségem van az anyukámra, hogy megbeszéljem vele, mennyire dögös a srác és szükségem van az apukámra, aki vasvillával kergeti el, ha éjszaka itt találja. Szükségem van a szüleimre!
Most, hogy mindent kimondtam, kicsit felszabadultabbnak érzem magam, de még nem az igazi. Ott zokogok a kanapén ülve a szüleim közt, ők pedig csak némán ülnek. Érzem rajtuk a tanácstalanságot, mint oly sokszor, érzem, hogy nem tudják, mit tegyenek, mit kéne mondaniuk, át kéne-e karolniuk vagy csak hagyjanak... Nem tudnak ők semmit. Zack magával vitte őket. Pedig én még emlékszem a régi, az igazi énjükre. Emlékszem apára, aki egyszer elvitt a munkahelyére, mikor csak hat éves voltam. Már akkor is ő volt az igazgató, de úgy vonult velem végig a folyosón, hogy a nyakában ültem. Emlékszem arra az apára is, aki, amikor bekerültem középsuliba, úgy ment végig a folyosón, hogy minden diákhoz volt valamilyen jó szava. Mindenkinek tudta a nevét, mindenkivel leállt beszélgetni, mindenki szerette... Sosem telt el úgy nap, hogy nem ment végig a folyosókon. Aztán Zack meghalt. Azóta csak az irodájában gubbaszt, a papírmunkát intézi, nem érintkezik a diákokkal.
De emlékszem anyára is. Anyára, aki puszit adott a sebemre, hogy ne fájjon. Anyára, aki azt mondta, nem baj, hogy a legjobb barátom egy intézetis srác. Anyára, aki képes volt bohócnak öltözve munkába menni, mikor elvesztett velem egy fogadást. Anyára, aki átölelt, ha kellett. Ez a nő most itt ül mellettem és nem csinál semmit. Ahogy apa sem.
Lassan, komótosan felkelek a kanapéról és már indulnék fel a szobámba, mikor anya elkapja a karom. A könnyeimen keresztül rápillantok és hirtelen olyan, mintha tükörbe néznék. Ő is a szemében lévő könnyekkel viaskodik, próbálja kipislogni őket, de közben szeretné visszatartani, mert hülyének érzi magát tőlük. Lehúz a kanapéra és a karjaiba zár.
- Annyira sajnálom, Kim - zokogja és érzem, hogy rázkódik a teste.
Nem mond semmi többet, de nem is kell. Apa a másik oldalamon megmozdul és ő is átölel, érzem erős kezét a vállamon, ami olyan gyengéden ér hozzám, mint még soha. Lassan az ő könnyei is átnedvesítik a pólómat, akárcsak anyáé és a sajátom. Minden könny rajtam landol, mintha én lennék ennek az egésznek a központja, mintha ezeket a könnyeket miattam és értem sírnánk el, mintha én lennék az, akinek szólnak és nem Zack. Mert ő halott, neki kell, hogy szóljanak. Még akkor is, ha én lettem cserbenhagyva, ha én vesztettem el a bátyámon kívül a szüleimet is, ha én éreztem magam egyedül. Én élek. Ő halott. Miatta sírunk. Így normális.
Fél órányi egymás vállán zokogás után a szüleim elhúzódnak tőlem, de mintha összebeszéltek volna, mindketten megfogják a kezem.
- Kimberly - szólal meg anya a sírástól rekedt hangon. - Nem akartunk elhanyagolni téged.
Ennél többet nem mond, amit megértek. Sokáig én sem találtam a szavakat, nem tudtam elmondani senkinek, mi játszódik le bennem Zackkel kapcsolatban, anyáéknak pedig csak most tudtam elmondani, mennyire bánt, hogy ilyenek lettek. Nekik még kell idő, amit megértek. Már tudják, mit érzek, innentől kezdve rajtuk a sor, hogy lépjenek.

2017. szeptember 24., vasárnap

13. fejezet

Hejhó, édeseim!
Meghoztam a tizenharmadik fejezetet és szomorúan közölnöm kell, hogy még csak a tizenötödikig vagyok készen, tehát két hét múlva az oldal egy sivár, kipusztult hely lesz, mert jelenleg lélegezni sincs sok időm, nemhogy írni. Kivéve, ha Kreatív írás szemináriumon vagyok, de akkor sem a D&K-val foglalkozom. Sajnos. Mindegy, szóval itt a következő fejezet, olvassátok, vagy ne, nekem mindegy.
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

Zack szobájában ülök és a naplót szorongatom, miközben a Douggal lefolytatott párbeszéd jár a fejemben.
- Szeded? - visszhangoztam.
- Többnyire.
- Mit akar ez jelenteni?
- Jobban vagyok, Kimi. Biztos észrevetted, hogy sokkal jobb az állapotom. Szedem a gyógyszert.
- Akkor az utóbbi napokban mégis mi történt?
- Azt hittem, jobban vagyok és leálltam vele.
- Miért nem láttam sosem, hogy beveszed? Miért nem láttam a gyógyszert?
- Zack szobájában van - mondta ki. - Az egyik fiókjában tárolom őket a naplóval együtt, amiben vezetem, mikor vettem be és mikor hagytam ki. Nem akartam, hogy tudd. Azt akartam, hogy normálisnak láss, hogy úgy tűnjön, jól vagyok, hogy a bipoláris zavarnak semmi hatása, hogy egyszerűen kinőttem.
- Ez egy pszichés betegség - motyogtam. - Nem lehet csak úgy kinőni.
- Tudom - csattant fel. - Az ég szerelmére, tudom! Erre vannak a gyógyszerek.
- Amiket csak akkor veszel be, ha olyan kedved van! - csattantam fel én is. - Az életeddel játszol, te szemét!
Mire válaszolhatott volna, már ki is rohantam a kórtermétől és hazajöttem.
Azóta itt ülök Zack szobájában és a naplóban lévő dátumokat nézem. Zack halálának évfordulóján már nem vette be a gyógyszert. Aznap nem vette be és onnantól kezdve nem szedte. Sírok. Sírok megint, már sokadszor azóta, hogy hazaértem. Mikor megérkeztem, berohantam a szobába és ráfordítottam a kulcsot. A szüleim próbáltak párszor kicsalni, de végül feladták. Most nem próbálkoznak. Megértik, hogy egyedül akarok lenni, vagy csak nem tudják, mit csináljanak. A lényeg, hogy nem zavarnak és elmerülhetek a gondolataimban. Hihetetlen, de ebben a szobában minden felidéződik.
- Gyere, Doug - suttogtam.
- Jövök már, Kimi! - morogta. - Ne sürgess!
Bemorzéztam Zack szobájának az ajtaján, majd vártam.
- Szerintem nem kéne kilógnunk - szólalt meg Doug. - Pláne nem egy buliba.
- Nyugi, Zack is velünk lesz! Nem lesz gáz.
- Ha a szüleid rájönnek, nekünk annyi, tudsz róla?
Nyílt Zack szobájának az ajtaja, mi pedig besurrantunk. Zack feketébe volt öltözve, mint mindig, sötétbarna, 10 centi hosszú haja kócos volt, a bal fülében lévő fekete csiga fültágító kissé rosszfiússá varázsolta a kinézetét. Ha nem a bátyám lett volna, elismertem volna, hogy dögös.
Dougra pillantottam, aki úgy bámulta Zacky-t, mintha meg lenne babonázva. Tizennégy évesek voltunk, alig pár nap telt el az előbújása óta és egyszerűen nem tudta titkolni, mennyire bejön neki a bátyám.
Azon a bulin mindketten leitták magukat. Zacktől ez nem volt meglepő, gyakran bulizott úgy, mintha fizetnének neki a piálásért, de Doug sosem volt részeg azelőtt - és azután sem. Táncoltunk. Hárman. Zack nem érezte cikinek, hogy a húgával és a meleg legjobb barátjával van, sőt, imádott velünk lenni.
Mikor egy szusszanásnyi szünetet tartottunk, láttam, hogy néz Dougra. Már akkor tetszett neki. Meg akarta tenni az első lépést. Láttam rajta. Csakhogy Doug a mosdóba rohant hányni. Utána mentünk. A férfi mosdó egy undorító, koszos hely, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna hirtelen. Szemét, kosz, húgyfoltok, hányásdarabkák voltak mindenhol, de nem törődtem vele. Átléptem az elszórt szemeteken, kikerültem egy nagy, sárga foltot és odaléptem a wc-be okádó Doughoz. Zack követett, de míg én leguggoltam Doug mellé és a hátát simogattam, ő a budi ajtajának támaszkodva állt karba tett kézzel és zavartalanul bámulta a barátomat. Nem értettem ezt a hirtelen változást.
Kopognak.
- Anya, hagyj! - nyögök fel.
- Doug vagyok - érkezik a válasz halkan.
Azonnal felpattanok és kinyitom a barna ajtót, amit poszterek borítanak. Senki nem nyúlt Zack cuccaihoz. Nem szedtük le a posztereket, nem húztuk le az ágyneműjét, nem dobtuk ki az asztalán heverő dolgozatokat. Minden, minden olyan, mintha Zack bármikor hazajöhetne. Mintha csak nyaralni ment volna.
Az ajtóban ott áll Doug, fekete haja vége még mindig zöld, de már nem olyan élénk. Kócos. Sosem láttam még kócosnak, mindig úgy néz ki, mintha egy hollywoodi filmsztár lenne, egy színész, akinek mindig pont úgy kell kinéznie, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki, ráadásul Photoshopolva. Most nem ilyen. Sápadt, mintha nagyon gyenge lenne - gyanítom, az is -, zavartan a hajába túr, a szemét lesüti, a lábával a padlót piszkálja.
- Kim - motyogja. - Annyira nagyon sajnálom.
Mielőtt ennél többet mondhatna, magamhoz húzom, átölelem, csak ölelem, nem engedem el. Ölelem, mert szükségem van rá. Ölelem, mert ő a legjobb barátom. Ölelem, mert kell, hogy itt legyen. Ölelem, mert majdnem meghalt. Mert majdnem lebénult. Mert majdnem elvesztettem. Mert szeretem.
- Annyira szeretlek, te lüke - motyogom, miközben a mellkasába temetem a fejem.
- Én is szeretlek - sírja. - Nagyon sajnálom, Kim. Szólhattam volna a gyógyszerekről. És nem kellett volna leállnom velük.
- Semmi gond, édesem. Megoldjuk, mint mindent.
Elhúzódom Dougtól és mögé pillantok. Leslie áll ott zavartan, tekintetével megbabonázva bámul minket. Mikor észreveszi, hogy nézem, elfordítja a tekintetét.
- Nem kórházban kéne lenned? - kérdezem végül Dougtól.
- De, kéne.
- Akkor mit keresel itt?
- Nem vagyok kiskorú, az állapotom momentán beszámítható, szóval, miután megígértem a pszichodokinak, hogy szedni fogom a gyógyszereket, saját felelősségemre hazajöttem.
- Miért?
- Mert nem akarlak ennek kitenni titeket. A szüleid befogadtak magukhoz, amit azzal háláltam meg, hogy majdnem megöltem magam, mert úgy döntöttem, nem kellenek a gyógyszerek. Te vagy a legjobb barátom hét éves korom óta és folyton csak nehézségek elé állítalak, elvárom, hogy segíts rajtam, de én nem teszek semmit. És most itt van Leslie is - motyogja és egy röpke pillanatra hátrapillant. - Szeretem. Életemben először szerelmes vagyok és nem akarom elszúrni. Nem akarom azt, hogy az életemben lévő jó dolgokat, a jó embereket elüldözzem magamtól, nem akarom elrontani, nem akarok a múlton keseregni. Változtatni akarok. Ha ehhez gyógyszerek kellenek, hát legyen.
- Büszke vagyok rád, D - motyogom.
Doug szeméből megint kicsordul pár könnycsepp, de ahelyett, hogy letörölné őket, csak elmosolyodik, magához húz és azt motyogja, hogy én vagyok a legjobb barátja.

Doug

- Akkor én most megyek - hallom Les hangját a hátam mögül.
Azonnal elengedem Kimet és hátrafordulok. Leslie zavartan áll mögöttem, mintha azt érezné, rá itt nincs szükség.
- Mi? - kérdezem. - Miért?
- Most, hogy Kim itt van, rám nincs szükséged - mosolyodik el halványan, de látom rajta, hogy szörnyen fáj neki, akármit is érez most.
- Ne beszélj badarságokat! Persze, hogy szükségem van rád.
Leslie arcán értetlenkedés és megkönnyebbülés suhan át egyszerre, majd ellágyul a tekintete és közelebb lép hozzám.
- Tudom, hogy azt hiszed, le fogok lépni - mondja. - Tudom, hogy azt hiszed, nem leszek képes megbirkózni azzal, hogy bipoláris vagy, hogy magadra foglak hagyni, amint elegem lesz, hogy nem engedhetsz túl közel magadhoz, mert úgyis elhagylak. De nem kell félned ettől, Doug. A te betegségedre van név, van gyógyszer, én csak szimplán elbaszott vagyok - mosolyodik el. - Az sokkal rosszabb.
- Nem vagy elbaszott - mormogom, miközben közelebb lépek hozzá.
- Ó, dehogynem - nevet fel, de elhal a nevetése, mikor végigsimítok az arcán. - A legelbaszottabb.
Halkan motyog, majdnem olyan halkan, hogy ne halljam meg, de hallom. Odahajolok hozzá és gyengéden megcsókolom, de hamar el is húzódom.
- Szeretnélek bemutatni nagyinak - mondja.
- Tessék? - kérdezem, hogy biztos legyek benne, jól értettem.
- Jól hallottad. Engem már mindenki ismer, aki fontos számodra, de téged még csak Jon ismer. Szeretném, ha nagyi is ismerne.
- Okééé - nyújtom el a szót. - De ha utálni fog?
Les felnevet.
- Imádni fog.

Kim

Leslie pár órával ezelőtt hazament, Doug pedig bezárkózott Zack szobájába, mert szüksége van egy kis egyedüllétre. Legalábbis azt mondta. Megvártam, míg beveszi a gyógyszerét, majd magára hagytam. Most a szobámban ülök az ágyon és csak bámulok ki a fejemből. Aztán gondolok egyet és felhívom Jonathant.
- Szia, Kim - veszi fel. - Hogy van Doug?
- Leslie mesélte?
- Igen, felhívott, mikor elindult a kórházba, hogy le ne merjek részegedni, mert ki fog nyírni, aztán elmesélte, mi történt. Szóval hogy van?
- Jobban. Figyelj, arra gondoltam, ha ráérsz,esetleg találkozhatnánk...
- Nem Doug mellett kéne lenned? - kérdezi, és hallom a hangján, hogy meglepődött.
- Egyedül szeretne lenni, én pedig nem tudok mit kezdeni magammal. Szóval?
- Oké. Épp a menhelyen vagyok, oda tudsz jönni?
- Persze, az itt van nem messze. Tíz perc és ott vagyok.
Ezzel leteszem a telefont és magamra szenvedek valami olyan ruhát, ami nem egy lyukas póló meg egy random rövidnadrág. Szóval felveszek egy festékfoltos pólót, ami még Zacké volt, meg egy farmer térdnadrágot, aztán bekopogok Zack szobájába.
- Igen? - jön Doug hangja.
- Én vagyok, D - motyogom. - Elugrom valahova, nem baj?
- Menj csak, Kimi! Tudok vigyázni magamra.
- Jól van. De ha kellek, hívj fel!
- Oké. Jó szórakozást, drágám!
Elmosolyodom, aztán hátrébb lépek és még egy pillantást vetek a csukott szobaajtóra, mielőtt elindulnék. Dougot sok szörnyűség érte az utóbbi időben, nem csoda, hogy ide jutott. Kell neki az egyedüllét, rendeznie kell a gondolatait, hozzá kell szoknia ahhoz, hogy tényleg gyógyszereket szed. Nehéz lehet. De Doug erős és bírni fogja.
Bepattanok a kocsiba, beindítom, majd megyek a menhely felé. Nem tudom, mit keres ott Jonathan, de önkénteskedtem ott régen és már hiányzott a hely. Zack halála után nem voltam képes kimozdulni otthonról, menni bárhova is, így abbamaradtak az önkénteskedések, azóta pedig hiába gondoltam arra, hogy újból menjek, sosem lettek tettek a gondolataimból. Talán ideje lenne végre tényleg tennem is valamit.
Odaérek a menhelyhez, úgyhogy leparkolok a kocsival, majd kiszállok és elindulok befelé. Jonathan egy kiskutyával a kezében ül az udvaron, mikor rátalálok. Nem köszönök neki, csak leülök mellé. Felnéz, rám mosolyog, majd ismét a kutyára fordítja a figyelmét. Épp eteti, apró húsdarabok vannak a kezében.
- Mit csinálsz itt? - kérdezem végül.
- Itt dolgozom. Most nem tart a munkaidőm, de néha, ha ki szeretnék kapcsolni, ha törődni szeretnék egy élőlénnyel, akkor lejövök és foglalkozom az állatokkal. Eltereli a gondolataim.
- Régen önkénteskedtem itt - mondom. - A bátyám, Zack halála után hagytam itt, de gondolkoztam azon, hogy visszajöjjek.
- Gyere! - mosolyog rám Jonathan.
Bólintok, aztán a kutyát kezdem nézni. Látszatra egy foxi keverék, aranyos, virgonc kis állat.
- Neki mi a története? - kérdezem.
- Ő itt Houdini, az út szélén találtam rá valamelyik nap, közel a házhoz, ahol lakunk. Éhes volt, úgyhogy hazavittem és adtam neki enni, de mivel Les allergiás a kutyaszőrre, nem tarthattuk meg és be kellett hoznom.
- Nekem sem volt soha kutyám. A szüleim nem engedték. Zack mindig próbálta rávenni őket, mert tudta, mennyire szeretnék, de hajthatatlanok voltak. Azért jöttem ki ide először, mert érezni akartam, amit a kutyák gazdái szoktak... Érezni akartam, hogy feltétel nélkül szeretnek. Ehelyett én szerettem meg őket.
Jonathan elmosolyodik.
- Remek állatok a kutyák - mondja. - Melletted vannak, ha szomorú vagy, játszanak veled, ha boldog, akármit teszel, szeretnek... Ezzel pedig el tudják érni, hogy jobban kötődj hozzájuk, mint bármelyik másik élőlényhez és ugyanúgy feltétel nélkül szeresd őket, ahogy ők téged. Hogy ha velük vagy, ne legyen egy rossz gondolatod se, csak ők töltsék be az elméd, velük foglalkozz.
- Igen - mondom és én is elmosolyodom.
Pár percig csendben ülünk, Jonathan eteti a kutyust, én pedig nézem a többieket, akik ki vannak engedve az udvarra. Egyet felém vet a sors, lekuporodik a lábamhoz, én pedig azonnal megismerem.
- Maaaax - nyújtom el a szót. - Szia, kishaver!
Max-et akkortájt hozták be a menhelyre, mikor már fél éve önkénteskedtem itt. Elütötte egy autó, szóval azonnal elvitték az állatorvoshoz, aki rögtön megműtötte őt, de még így is majdnem belehalt a sérüléseibe. Hosszú napokig volt az állatorvosnál, de mikor végül meggyógyult, én mentem el érte. Pici volt és törékeny, szomorú szemekkel nézett, mégis csóválta a farkát, mintha egy jobb életben reménykedne. Óvatosan a karomba vettem - figyelmeztettek, hogy járni még nem tud -,a kocsimba raktam az anyósülésre, beültem mellé, és miközben vezettem, néha megsimogattam. Akkor kezdődött a szerelem. Max volt az a kutya, akihez a legközelebb kerültem itt töltött önkénteskedésem során, akivel a legtöbbet foglalkoztam, akit a legjobban szerettem. Egy kis törpe schnauzer a drága, a műtét és a gázolás következtében nem olyan "szép" már, mint előtte, úgyhogy senkinek nem kell. A legtöbben az egészséges kutyákat viszik el innen, nem azokat, akik olyanok, mint Max, pedig bennük is egy csomó szeretet van.
- Ismered Max-et? - kérdezi Jonathan.
- Már akkor is itt volt, mikor még jártam ide. Én hoztam el az állatorvostól a műtéte után.
- Szeret téged - motyogja, miközben azt nézi, ahogy Max az ölembe fészkeli magát.
- Én is őt - vakarom meg a kutyus füle tövét.
Jonathan néz egy darabig, majd rákérdez arra, amit a leginkább el szerettem volna kerülni.
- Szóóóval, mi baja Dougnak?
- Mertem remélni, hogy nem kérdezel rá.
- Az öcsémmel jár. Tudnom kell, mire számítsak. Mellesleg kedvelem a srácot.
- Tudnod kell, mire számíts? - visszhangzom.
- Ne értsd félre! Arra gondoltam, hogy ha mondjuk paranoid skizofrén lenne, arról tudnom kéne, mert akkor közveszélyes lenne és...
- Bipoláris - mondom.
- Ó! Akkor önveszélyes.
- Igen. De elkezdte szedni a gyógyszerét.
- Eddig nem szedte? Mert nem tűnt furának a viselkedése.
- Zack halálának az évfordulójakor vette be utoljára, azóta nem. Előtte meg csak néha. Én persze nem tudtam róla.
- Értem. Pedig mikor nálunk volt, úgy tűnt, jól van. Teljesen normálisan viselkedett, mintha minden szuper lenne.
- Gyorsan beállt a váltás - morgom. - De ne beszéljünk most Dougról, jó? El akarok kicsit szakadni a gondoktól.
- Persze, megértem. Én is ezért vagyok itt.
- Mire gondolsz?
- Holnap jön nagyi - von vállat. - Tudod, ő nem kifejezetten van jó véleménnyel rólam. Leslie-t jobban kedveli, de őt sem tartja nagyra, engem meg egyenesen utál. Nem csodálom, azok után, mi mindent műveltem Los Angelesben... Vagy inkább mi mindenről gondolja azt, hogy műveltem. De tudod, ez még nem jogosítaná fel arra, hogy úgy kezeljen minket, ahogy... Dühös, mert nagyapa ránk hagyta szinte minden pénzét, de az öreg mindig is jó arc volt velünk. Tudta, hogy képesek vagyunk változtatni, hogy azért teszünk mindent, hogy felhívjuk a szüleink figyelmét a létezésünkre. Nagyi ezt nem látja és félek, hogy holnap pont ugyanolyan lesz velünk, mint mindig.
- Lehet, hogy megváltozott a véleménye rólatok.
- Kötve hiszem - horkan fel Jonathan.
- Sosem lehet tudni. Különben is, Doug előtt csak nem fog balhézni.
- DOUG ELŐTT?
- Leslie be akarja őt mutatni a nagyitoknak.
- Jézusom - nyög fel Jonathan és azonnal felpattan. - Jézusom, jézusom, jézusom.
Körbe-körbe járkál, néha beletúr sötétbarna hajába, miközben továbbra is azt motyogja, hogy "jézusom". Mielőtt rákérdeznék, mi baja, tüzetesen végignézek szálkás alakján. Hosszú lábait szürke koptatott farmerbe bújtatta, kissé izmos felsőtestén egy fekete póló és egy piros kockás ing van, semmi extra. Egyáltalán nem olyan, mintha egy magazin hasábjairól lépett volna ki. Semmi álompasis kinézet... Mégis vonzódom hozzá.
- Mi a baj? - kérdezem végül.
- A fenébe, Leslie-nek elment az esze - morogja, figyelmen kívül hagyva a kérdésem.
- Jonathan! - szólok rá, mire rám emeli a tekintetét. - Mi a baj?
- A nagyi nem tudja, hogy Les meleg - mondja.
- Bocs, de mi van? Hogy érted, hogy nem tudja?
- Úgy, ahogy mondom. Nem tudja, hogy Leslie meleg.
- Akkor hogy akarja bemutatni Dougot?
- Szerintem most akar előbújni.
- Dougnak ezt nem említette.
- Majd szólok neki, hogy beszéljen vele. Biztos nem akar rosszat Dougnak, hiszen ha miatta képes előbújni nagyi előtt is, akkor nagyon szeretheti őt.
- Kibírta a bipoláris zavar depressziós részét - mondom. - Tuti, hogy nagyon szereti.
Jonathan elmosolyodik, mire én is. Visszaül mellém, én pedig kellemetlenebb vizekre terelem a témát.
- Doug elmesélte, miért nem akarsz randizni velem.
- Tessék? - lepődik meg Jonathan.
- Azt mondta, mikor Los Angelesben éltetek, nagy nőcsábász hírében álltál és addig nem akarsz randizni velem, amíg úgy nem érzed, meg tudsz változni.
Nem folytatom, Jonathan pedig nem szól semmit. Végül bólint egyet és rám emeli a tekintetét.
- Nem kérhetem tőled, hogy várd meg, míg rendbe tudom szedni magam - mondja és szomorúan elmosolyodik.
- Akár kéred, akár nem, tudnod kell, hogy nem fogok várni - mondom nyugodtan. - Kedvellek, Jonathan, de nem fogok várni rád. Nem mintha kellenék bárkinek is, de nem akarok feleslegesen várni. Szóval vagy kockáztatunk, vagy felejtsük el!
Jonathan elmosolyodik.
- Kockáztatnád, hogy megbántalak? Hogy majd megunlak és jön a következő lány? Nekiesnél egy kapcsolatnak úgy, hogy még nem tudlak szeretni?
- Igen - mondom. - De tudnod kell, hogy én sem vagyok teljesen rendben. És nem biztos, hogy tudok szeretni. De kölcsönösen vonzódunk egymáshoz, meg kell próbálnunk! Elegem van a szende szűz szerepéből.
Ezzel, mielőtt Jonathan bármit is mondhatna, hozzá hajolok és vadul megcsókolom. Amint összeér a szánk, Jonathan keze már a tarkómon is van, húz magához, mintha fel akarna falni. Durván csókol, minden komolyabb érzelem nélkül. Játszik, incselkedik, próbálgatja, hol vannak a határok. De én nem akarom, hogy felfedezze őket. Beszállok Jonathan vággyal telített, érzelemmentes játékába, csókolom őt, ahogy csak bírom, miközben a kezem végigjáratom kifejezetten izmos karján. Nem egy izompacsirta a srác, de pont így jó. Kidolgozott, apró izmokat tapintok és nem tudok betelni velük. A kezem lassan Jonathan felsőtestére csúsztatom, kitapintom a kissé kockás hasat, aztán...
Jonathan ellök magától.
- Ezt nem csinálhatjuk - motyogja.
- Miért nem?
- Épp próbálok megváltozni, Kim. Ez  nem segítene a változásban, csak hátráltatná.
- Nem visszakozhatsz - rázom meg a fejem. - Kedvelsz engem.
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy épp ezért visszakozom? - rázza meg a fejét ő is. - Nem akarod te ezt, Kim. Alig ismerlek, de azt tudom, hogy nem ilyen vagy. Csak ki akarsz lépni a rólad alkotott képből, bosszantani akarod a szüleid, azt akarod, hogy másnak lássanak, mint eddig. De mondok én neked valamit, Kimberly Palmer - morogja. - Megbánnád. Ezért visszakozom.
- Sokkal jobb ember vagy, mint gondolod - mormogom, majd felkelek és egy köszönés nélkül lelépek.

2017. szeptember 17., vasárnap

12. fejezet

Hejhó, édeseim!
Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy elkészültem életem első és utolsó novellájával, ami egy Santa Cruz fanfiction (most aztán biztos sokat segítettem mindenkinek... a Santa Cruz egy finn rockbanda), és itt elérhető, ha bárkit is érdekel.
Nem nagyon mondanék semmit a most következő fejezetről, csak úgy itt hagyom.
Jó olvasást!
GwenBlack

Kim

Míg Dougot műtik, idegesen járkálok a műtők előtti folyosón. Többen is vannak ott, mind valamelyik szerettüket várják, de senki nem olyan ideges, mint én. Van egy nő, aki csak ül és tekintget jobbra-balra, egy férfi meg a feleségét öleli. Semmi extra. Én vagyok az egyetlen, aki nem bír megülni a valagán.
- Hölgyem! - lép oda hozzám végül a férfi, aki addig a feleségét ölelte.
Rá emelem a tekintetem, de továbbra is idegesen rángatóznak a karjaim.
- Üljön le! Hiába járkál itt, nem lesz jobb. Nem önön múlik.
Alig észrevehetően bólintok, de nem ülök le. Semmit nem csinálok.
- Hölgyem, tényleg jobb lenne, ha leülne - próbálkozik a férfi. - Nyugodjon meg és üljön le!
Nem felelek.
- Esetleg segíthetünk valamiben? - próbálkozik a neje is.
Megrázom a fejem.
- Kije van bent? - kérdezi.
- A legjobb barátom - motyogom.
- Mi történt vele?
- Artériás vérzés. Ha nem lehet összekötni másik érrel, elkötik. Lehet, hogy lebénul a karja - motyogom úgy, hogy oda sem figyelek arra, amit mondok.
- A mi fiunk birkózó volt, de túl sokszor ment ki a térde, most csavart helyeznek bele. Ne aggódjon, az itteni sebészek profik, gond nélkül helyrehozzák a barátját!
Ahogy ezt kimondja, Dougot kitolják a műtőből. Jesszus, már ennyi idő eltelt? Órák óta járkálok itt?
Ahogy Dougot tolják a szobába, megyek velük, de a beteghordó nem tud információval szolgálni. Mielőtt azonban bemehetnék az osztályra, a sebész megállít.
- Kimberly Palmer? - szól utánam.
- Igen - torpanok meg.
- Maga Mr. Johnson legközelebbi hozzátartozója? - kérdezi.
- A legjobb barátja vagyok.
- Értem. Egy hozzátartozóval esetleg tudnék beszélni?
- Intézetis volt - mondom. - Jelenleg nálunk él.
- És az ön szüleivel beszélhetnék?
- A szüleim nem a gyámjai, senkije nincs és hiába keresgél, nem találhat mást, aki olyan közel áll hozzá, mint én! - morgom.
- Rendben - sóhajt fel. - A műtét sikeres volt.
- Nem... nem fog lebénulni a karja? - kérdezem.
- Nem - mosolyodik el az orvos.
Legszívesebben kiugranék a bőrömből. Aztán jön a hideg zuhany.
- De pszichiátriai kezelésre szorul. Azt mondják, bipoláris, igaz?
- Igen. De elutasította a gyógyszeres kezelést. Megteheti.
- Meg, amíg beszámítható állapotban van. Most nincs abban.
- És mit akarnak tenni? - csattanok fel. - Erővel kényszerítik arra, hogy vegye be a gyógyszereket? Lenyomják a torkán?!
- Miss Palmer, kérem, halkabban! Én csak azt mondom, hogy Mr. Johnson érdekeit az szolgálná, ha ráállna a gyógyszerekre, amik helyre tudnák billenteni az egyensúlyát és...
- Nézze - vágok közbe -, maga egy sebész. Örök hálám azért, amit tett, de a pszichés gondjaiért nem ön felel.
- Igaza van, Doktor Lloyd az osztályvezető főorvos, ő felel a betegei fizikális és mentális egészségéért, utóbbiból adódóan pedig értesítette kórházunk egyik nagyszerű pszichiáterét.
Felvonom a szemöldököm és épp készülök arra, hogy megkeressem Doktor Lloydot, és melegebb éghajlatra küldjem, de a sebész megszólal:
- Menjen be Mr. Johnsonhoz, legyen ott, mikor felébred! És ha az altató hatása elmúlik, készítse fel a pszichiáterre!
Bemegyek Doug szobájába, de ő még alszik. Előveszem a telefonját a zsebemből - még a mentőben adta oda, hogy legyen nálam - és kikeresem Leslie számát.
- Doug - veszi fel azonnal. - Szia.
- Kim vagyok - mondom. - Figyelj, baj van.
Eldarálom Leslie-nek a gondot, elmondom, pontosan hol is vagyunk, majd lerakom. Öt percbe sem telik, Leslie befut a kórterembe.
- Jó közel lakhatsz - morgom.
- Igen - nyögi kifulladva. - Magához tért már?
- Még nem.
- Mi történt pontosan? - ül le Leslie az ágy másik oldalán lévő székre és ő is megfogja Doug kezét.
- Felmentem hozzá, mert hallottam, hogy sír. Az az este járt a fejében, mikor az intézetis szobatársa molesztálni kezdte, de összekeverte a valósággal. Azt hitte, megint tizenkét éves és ott van. Az öklébe harapott, hogy ne lehessen hallani a sírását, mert attól félt, Alex megveri.
- Alex?
- A srác - mondom, majd folytatom. - Úgyhogy odafeküdtem mellé, simogattam a hátát, ő pedig elaludt. Azt hittem, sokáig alszik majd, ahogy mindig ilyenkor, úgyhogy nem próbáltam ébren maradni, én is elaludtam - motyogom, miközben elönt a bűntudat. - Mikor felébredtem, Doug nem volt ott, szóval azonnal lementem. A konyhában ült a pulton és épp megvágta magát. Odarohantam és kikaptam a kést a kezéből, de elkéstem, egy kis vágást sikerült megejtenie. Raktam rá nyomókötést, kihívtam a mentőket és... most itt vagyunk.
- Nem a te hibád - mondja Leslie.
- Vigyáznom kellett volna rá.
- Vigyáztál is.
- Kórházban van, mert megvágta magát - mondom. - Pszichiátert akarnak uszítani rá. Nem vigyáztam rá eléggé.
- Most milyen állapotban van lelkileg? Még mindig lent van? - kérdezi Leslie, miután nem tud mit reagálni arra, amit mondtam.
- Nem, már nincs. A vágás után jobban lett. Ami elég rossz így kimondva, de tényleg így volt. Mire bekötöttem a kezét, már normálisan beszélt.
Pár perccel később Doug felébred, de nem igazán van tudatánál. Az altatás mindenkire másképp hat, van, aki agresszív, amikor felkel, de Doug csak fáradt. Érzékeli a jelenlétünket, alig érezhetően megszorítja a kezem - gyanítom, Leslie-ét is -, elmosolyodik, majd ismét öntudatlan álomba süllyed.

Doug

Felébredek. Kim az ágy egyik oldalán fogja a kezem, Leslie a másikon. Az, hogy mindkettőjük kezét érzem, elég biztató, ugye? Nem bénultam le.
- Hé - nyögöm ki.
Mindketten felkapják a fejüket és mosoly terül szét az arcukon.
- Abból ítélve, hogy érzem a karom, gyanítom, minden oké - motyogom.
- Igen - bólint Kim.
- Mikor hoztak ki a műtőből?
- Nagyjából három órája - nézi meg Leslie az időt.
- Azóta itt vagytok?
- El sem mozdultunk - veszi vissza a szót Kim. - Anyuék is voltak bent egy órája, de nem tudták megvárni, míg felébredsz, dolguk van. Azt üzenik, hogy majd benéznek és, hogy gyógyulgass.
Bólintok, aztán sóhajtok, majd Leslie-re pillantok.
- Szóval mennyit tudsz? - kérdezem.
- Tessék?
- Kim mennyit árult el abból, hogy mi a baj velem? Csak, hogy tudjam, kell-e még mondanom valamit.
- Hát... Én izé, szóval azt hiszem, mindent tudok.
- Oké. És simán elfogadtad a tényt, hogy a pasid bipoláris?
- Mire gondolsz? - kérdez vissza.
- Nem akarsz lelépni? Mert tudod, most még megteheted. Később, ha majd számítani fogok a jelenlétedre, mikor lent vagyok, akkor nem fogsz tudni kiszállni. Most kell elmenned, amíg még tudsz.
- Nem - rázza meg a fejét. - Nem megyek el.
Sötéten elmosolyodom. Már nem tud elmenni. Itt ragadt. Benne az őrületemben.
- Figyelj, Doug - szólal meg Kim -, Dr. Lloyd ennek az osztálynak a főorvosa, ergo ő felel a...
- A páciensei fizikális és mentális épségéért - darálom. - Gondolom, már értesítette a lélekdokit.
- Igen.
- Remek.
- Szerintem komolyan el kéne gondolkoznod a gyógyszerek szedésén, Doug.
- Kim, figyelj...
- Nem, Doug, te figyelj! - vág közbe. - Kockáztatod az életedet azzal, hogy hagyod a betegségednek, hogy irányítson. Abba kell hagynod a tiltakozást és szedned kell a gyógyszereket!
- Szedem - mondom halkan.